George Meredith (1) (1828–1909)

Ha legközelebb valaki ezt mondja: „Úgy irigyellek, hogy ennyit olvashatsz”, azt fogom felelni neki: „Igazán? Akkor talán próbálkozz meg George Meredith-tel.” Elképesztően szenvedtem ezzel a szöveggel. Pedig Babits szerint ez „a tökéletes társadalmi regény”, és ezt annyira komolyan gondolta, hogy a saját (és Tóth Árpád) csontos kacsójával fordította le – mi kellhet még az élvezethez? Én valami Henry James-i, Galsworthy-i angolszász gyönyörre show more számítottam, egy kis finom szellemesség, egy kis pszichológia – ehelyett egy olyan regényt kaptam, ami, ha nem is kérdőjelezi meg Babits józan ítélőképességét, de jelzi, hogy egy könyv, ami 100-150 éve elemi erővel világította meg a társadalmi játszmákat, mára olyan mondatmocsárrá lényegülhet át, amiből a XXI. század olvasója alig tud kikeveredni.

Pedig amúgy ez egy iszonyatosan érvényes történet, még mai szemmel is. A látszólagos főszereplő Sir Willoughby (az "Önző"), az egoista angol főrend, aki egész környezetét úgy igyekszik berendezni, hogy minden kizárólag az ő kényelmét szolgálja – legfőképpen az embereket, állítólagos barátait, akiket mesterien manipulál. Az igazi főszereplő azonban nem ő, hanem menyasszonya, Clara, aki a történet egy pontján rájön, mennyire szerencsétlen dolog volna összekötnie életét Willoughbyval, és megkísérel kikeveredni a jegyesség társadalmi csapdájából. Meredith szinte tökéletesen érzékelteti, micsoda szélmalomharc ez, és mennyire értetlenül áll a környezet azelőtt, hogy Clara érvényt akar szerezni szabad akaratának. Még alkalmi szövetségesei sem azt látják ebben a szándékban, ami – egyikük zavartságnak magyarázza, másikuk kacérságnak, a harmadik pedig hősiességnek, holott nincs többről itt szó, mint egy normális emberi igényről, hogy magunk dönthessünk saját életünk folyásáról. Meredith kétfajta típusú szövegből szerkeszti össze a regény korpuszát: egyrészt fejezetről fejezetre újabb és újabb párokba rendezi szereplőit, és azok végtelenszer állnak neki újabb és újabb aspektusból megvizsgálni a problémát. Ezzel kitágítják a regény értelmezési síkjait, és nem mellesleg ezekből a beszélgetésből az is nyilvánvalóvá válik lassacskán, hogy Clara annak ellenére, hogy szakítani akar vőlegényével (vagy éppen azért?), mégis a legtisztább erkölcsi lény a brancsban. Ám ez a töménytelen „párbaállás” egy idő után egyszerűen megőrjíti az embert. Amikor Dr. Middleton és De Craye ezredes megint meglátja egymást az ösvényen, nekem kedvem támad felordítani: „Meg ne szólaljatok! Forduljatok sarkon, és fussatok, bolondok! Ha valamelyikőtök kinyitja a száját, sose keveredünk ki ebből a fejezetből!”

A másik szövegtípus az olvasónak címzett írói monológ, ami tulajdonképpen menet közben kísérli meg elmagyarázni nekünk, mi is történik. Ez Meredithnek a hazai pálya – és a falra mászok tőle. Bizonyos korlátok között kecses, szellemes szöveg, csak éppen nincsenek korlátai. Az író elindul mondjuk a.) pontból, és meg sem áll w.)-ig. Eredeti asszociációkra és hasonlatokra fordítja le a mondanivalóját, de olyan gátlástalanul, hogy mire befejezi, én már konkrétan nem emlékszem, honnan is indultunk el. (Megjegyzem, talán Meredith is így volt ezzel. Lehet, hallucináltam, de én időnként meg mertem volna esküdni rá, hogy az agymenés végeztével nem azok a szereplők folytatták a csevegést, akik elkezdték.) Hangsúlyozom (illetve hadd mentegessem önmagam), én imádom, amikor Proust sütikről héderel, vagy amikor Dickens oldalakon keresztül kokettál az olvasójával. Most is folyamatosan vártam, hogy ráérzek e könyv ritmusára – de hiába. Egy ilyen brutálisan ornamentikus szószaporításra egész egyszerűen nem voltam felkészülve. Pedig egy iszonyatosan fontos sztori van a közepén, amit mindenképpen érdemes kibontani belőle. Csak épp az egész bele van tömködve valami pudingba, és ki se látszik. Úgyhogy mindenképpen ajánlom annak, akik bírják a nagy koncentrációt igénylő, lassúdad XIX. századi szövegeket. Hátha ők meg tudják mondani, én látom-e rosszul, és Babitsnak mégis igaza van… Mindenesetre olvasás előtt zárjanak ki minden zavaró tényezőt: biztosítsanak maguknak temperált környezetet, esetleg vonuljanak el egy faluba a Zemplén közepébe. Ártani nem árthat. (Ja, és vigyenek magukkal valami könnyedebb olvasmányt, kikapcsolódásképpen. Egy kis gazdaságszociológiát, mondjuk.) show less

If you aren't accustomed too plush Victorian prose or inclined by nature to enjoy the excesses of its language, George Meredith's over-long paragraphs and syntactical entanglements may make toilsome reading, but patience is rewarded; the pleasures are plentiful. His descriptive passages are gracefully and economically drawn, the vocabulary and phrasing expressive. He is particularly skilled in staging scenes in which his characters move and speak. Conversations are true to character, witty show more when appropriate, motivational to character and plot, sprinkled with humor and irony. His portrayals of women are famously generous, sympathetic, and complex. With men he isn't as convincing, though his male characters are often intentionally deficient in comprehension and social nuance.
Meredith's firm feelings about what literature should be and how it should examine human relationships can put a clinical chill on the story -- in this case Rhoda's struggle to overcome Victorian oppression and male emotional brutality. It is too evident that Meredith is behind the curtain manipulating the levers. He fails to generate warmth of feeling for his characters, or bring the reader into their world. They remain separate from us, in a living diorama behind glass. show less

It was nice to read ‘Modern Love’ in an edition from 1892 that was inscribed as a gift to someone from February of that same year, and with a dried flower between two of its pages, imagining the day over a hundred years ago when it was placed there.

The 50 sonnet poem speaks of an unfortunate universal truth: marriage going stale with time. Placed in Victorian England with the societal restrictions at the time, the result is not hostility or divorce, but something far worse: show more indifference. As the narrator sarcastically laments, “O, look we like a pair who for fresh nuptials joyfully yield all else?”

Both silently wear a mask, “wishing for the sword that severs all”, and meanwhile having affairs. To guests, they play the “Hiding the Skeleton” game, and in the course of the evening those visitors will see “Love’s corpse-light shine”. The unhappiness both feel is not spoken of directly until the end, and even then, it can’t save them from remaining chained to one another.

The poem is made more poignant in learning that Meredith’s wife had run off with another man four years before he wrote it in 1862, leaving him heartbroken and disillusioned. What shocked society when it was published was less that he drew directly from his own marital experiences, but that he could admit what many felt, that some are bound in passionless marriages, that it’s difficult to remain in love in ‘modern’ times, and that it’s tragic that people feel forced to continue on with one another when they’re both miserable.

The feelings certainly come across, but it’s a little hard to follow the meaning of the Victorian poetry at times, with word patterns a bit forced to complete its rhymes. The result is that it doesn’t stand up quite as well as others do with age, but it’s relatively short and worth reading. show less

'The world has faults; glaciers have crevices, mountains have chasms; but is not the effect of the whole sublime? Not to admire the mountain and the glacier because they can be cruel, seems to me . . . And the world is beautiful.'
     'The world of nature, yes. The world of men?'
     'Yes.'
     'My love, I suspect you to be thinking of the world of ballrooms.'
     'I am thinking of the world that contains real and great generosity, true heroism. We see it round show more us.'
     'We read of it. The world of the romance writer!'
     'No: the living world. I am sure it is our duty to love it. I am sure we weaken ourselves if we do not.' (100)

This book was recommended to me by a graduate student I met at NAVSA; when I told him about my project on Victorian scientist novels, he asked if I had read The Egoist. I had not. I had actually never read any George Meredith, as far as I know. Now that I have read it, George Meredith strikes me as one of those Victorian novelists we are probably better off not reading. The Egoist is supposedly about the necessity of comedy to puncture egoism-- but it strikes me as something of a bad idea to begin your supposed paean to comedy with an incredibly unfunny and overly pedantic explanation of why humor is important.

Anyway, there are moments of what I'm interested in in this overly long and tedious novel, but there are better examples. Sir Willoughby Patterne is a man of science, sort of vaguely defined-- I don't think we ever learn what kind of science he actually does even though he's in his laboratory a lot of time-- and this does affect his romantic relationships. His egoism means he always needs to get his way, is always trying to bend his fiancée to his will. Science doesn't seem to be to blame though, because even though he's in the laboratory so much, he supposedly mostly does it because science is popular; his true passion is sport (46). On the other hand, his devotion to the laboratory is more complete than that of his rivals (71), so even if it's not his passion per se, he throws himself into it.

There is an emphasis on how he sees the world; as my epigraph above indicates, he doesn't see the world the same as his fiancée Clara, because his perceptions come from science, while hers come from ballrooms and romances. The biggest consequence of his egoism seems to be that he thinks he understands himself more than he actually does understand himself. That seems a scientific problem-- the scientist has to have the ego to believe they understand the world better, and that ego is not always warranted-- but other Victorian scientist novels deal with the topic better than Meredith does. Stay away if you can. show less