White Noise

What a novel this would be to discuss in a class. The academic satire, the consumerism, the need for/expectation of a drug to fix things, the airborne toxic event. News, TV, weather reports. It's all very funny but also so frustratingly true. And so much of this is still true, though somehow this book feels innocent (naive might be a better word). Maybe because Jack Gladney is so convinced the airborne toxic event won't affect his town/neighborhood/family because they are the kind of people that "aren't" affected by such things. (Also, California is for disasters.) I'm not sure there are still largely white upper-class Americans that think that way. I may be completely wrong though.

Sanayi sonrası toplunun ezici ve amansız güncelliğine hapsolmuş insan yaşamları. Konforun belleksiz ve sonrasız bugününde atan bir yumuşak damar. Beyaz camda biriken uzak geleceğin gölgesi ve bir harabeye varan ses duvarı. Delillo, iç içe geçmiş bir çağdaş yaşam sarmalını ağır ağır çözüyor. Çağdaş Amerikan romanının en büyük ustalarından DeLillo, bir insanlık durumunun en sarsıcı anlatılarından biriyle iz sürüyor.

White Noise is a novel I can appreciate intellectually, but it is not one that I enjoyed reading. It is filled with incredibly beautiful sentences and sharp satire, both of which I enjoyed. But it was flat, intentionally flat, but flat nonetheless. I know this is the point. There is no difference in the cadence and emotional resonance of the different voices -- as if the world exists on a flattened plain. I cannot say it is a collection of beautiful sentences without a plot, because there is a plot, even though it is not a plot-driven story. In fact, I am not convinced it is a story at all.

I think White Noise is an excellent representation of a particular moment in the post-modern absurdist mindset. A part of me remembers being a show more student of literature, remembers studying twentieth century literature. I think of DeLillo as an heir to Barth but I may have appreciated Barth's humor more. While I was reading, I could not help being struck by the cruelty of its intellectual conceit -- the cold sardonicism, the deliberate mocking tone. DeLillo was writing about how modern invention had created a simulacrum of life, hence the flatness. Reading this novel brought to mind the philosophy of Baudrillard, which I had been quite happy not to think about for some 40 years. In the end I think DeLillo wrote a simulacrum of a novel, although it did prove good fodder for discussion in my book group. show less

I really loved DeLillo's writing-- so witty, dark, but funny as hell. Jack's and Babette's family dynamics were captured perfectly and seemed so universal and familiar even though their specific story and family structure was fairly unusual. So I would like to read more DeLillo just to get some more of his writing.

However, I found the plot(s) to be disjointed and although the primary theme of fear and death swirled around the plot(s) nothing really ever stuck for me. Enjoyable while reading, but I felt cheated that the story didn't really end and there were so many loose ends. Intentional? Remininscent of life and death? I don't know.

WHITE NOISE is about death. It is about family, modernism, America, love, sex, and philosophy -- but mostly it is about death. DeLillo handles the issue expertly, constructing a series of characters prone to ruminations and monologues. The most successful handling of the subject comes in the form of various conversations between Jack (the main - and perspective - character) and Murray, two academics easily engaged in philosophical speculation. The tendency towards erudition can become a bit wearying, especially when virtually every character possesses it in some form or another, from well-educated doctors to idiotic teenagers.

The plot is well-crafted, with various threads of story simultaneously snapping into focus at novel's end. It is show more paced well and delivered poignantly through Jack's observant gaze. His pondering carries the book through some of the sludgier parts, enough so that nothing ever seems to drag.

Ultimately, WHITE NOISE is a book that shouldn't be ignored. It is beautiful, contemplative, and advertent to the minutiae of the modern human experience. show less

Nobody really talks in the way that DeLillo has his characters communicate in his books - this one especially. The world would seem a far more interesting, erudite place if they did, but that's never going to happen.

"White Noise" is like information overload, with discernible patterns beneath and around the confusion. Chemical spill drills, Hitler symposia, death; all are treated here, and properly with caution; the result is compelling and enjoyable without being over-worked.

Fülszöveget írni nem habos sütemény. De még csak nem is instant kávé. Hanem nehéz kenyér. Pláne, ha mink is van? Egy gigantikus posztmodern klasszikusunk, mintegy mellékesen kirajzolódó alternatív történelmi háttérrel, számos extrém szereplővel, borsos (de kellően áttételes) társadalomkritikával, látszólag irreleváns párbeszédekkel és meglehetősen eklektikus forgatókönyvvel, amely hajlamos pont nem arra kanyarogni, amerre szerintünk kanyarognia kéne. Ilyenkor a fülszövegíró többnyire 1.) megpróbál sikeríteni egy röpke cselekményvázlatot max. három-négy mondatban, de olyat, hogy a reménybeli vásárló épp csak annyira zavarodjon tőle össze, hogy még el akarja olvasni a könyvet 2.) show more és ha ideje engedi, esetleg egy-két mondatban leszögezheti (a félreértések elkerülése végett), hogy ez egy posztmodern klasszikus. Mert a posztmodern klasszikusokat egyesek rendszeresen összekeverik a bénán megírt epikus regényekkel, és nem árt, ha a fülszöveg erre az eshetőségre is felkészül. Ezek figyelembe vételével már egészen vállalható irományokat lehet a belső fülre biggyeszteni, amelyek mindazonáltal meglehetős gyakorisággal fognak spoilert tartalmazni, ráadásul alapvető hátrányuk, hogy puszta létezésükkel olyan cselekményszálakat emelnek ki, amelyeket az író (vagy a reménybeli olvasó) esetleg nem annyira tartana fontosnak. Úgyhogy én bátorkodnék felajánlani három változatot – a nagyobb diverzifikáció érdekében.

a.) Metaforás:
Képzeljük el, hogy a Nagy Amerikai Epikus Regény egy csábítón megvetett ágy, puha dunyhákkal, jó szagú párnákkal, meg minden. Képzeljük el, hogy belefekszünk. Továbbá képzeljük el azt is (ha már úgyis képzelődünk), hogy ebben a puha ágyban, a lepedő alatt számos borsószem van eldugva – úgyhogy csak fészkelődünk, forgolódunk, de valami mindig nyomja az oldalunkat, kizökkentve minket a komfortzónából. Na, ez a borsókkal teli ágy a Fehér zaj. Borsószem-királykisasszonyoknak ajánlom.

b.) Progresszíves-radikálisos:
Mit érdemel az a bűnös, akinek Elvis és Hitler csak egy koordináta-rendszerben vizsgálható, mert filozófiai gondolkodása annyira kiürült, hogy etikai különbségtételekre már-már képtelen? Mit érdemel az a társadalom, amely életét szupermarketekben éli le? Aki jódolgában már nem is a dolgoktól retteg, hanem a dolgoktól való rettegéstől? Megmondom, mit érdemel: egy nagy toxikus méregfelhőt a pofájába, azt. És lőn.

c.) Szintfelmérős:
Definiálja a Nagy Amerikai Halálfélelem fogalmát! Mi a különbség a halálfélelem és a halálfélelemtől való félelem között? Ha semminek sincs már értéke, akkor vajon az életnek van értéke, vagy csak annak van értéke? Fejtse ki 500-600 oldalban. Pluszpontért: olvasmányosan. show less