Alison Lurie (1926–2020)

It felt a little too on the nose to be reading this novel as brief respites from working intensely to finish my thesis corrections, as it concerns academia gone wrong. (I finished my corrections, though, which is more than can be said of the research study ‘Imaginary Friends’ is centred on.) A senior, famous-in-his-discipline academic invites our narrator to infiltrate a local cult with him. The Truth Seekers, as they call themselves, believe in a mashup of spiritualist christianity and show more alien conspiracy theories. I found the narrator intermittently disagreeable (when lusting after Verena, figurehead of the cult) and sometimes very sympathetic (when trying to determine whether his PI is insane). Not that much actually happens, when it came down to it, but the dynamics of the close-knit cult group are portrayed in a sensitive and distinctly compelling fashion. I really like the insight that they were more like family than friends as such - people who felt like they had to spend time together and support each other, despite having relatively little in common. The narrator’s dilemmas about the extent to which observing and interacting with the group changed it are cleverly done. Issues of class are handled especially neatly. The psychology of small religious groups is deconstructed at the same time as the study of same, which is quite a trick to pull of this tidily. Overall it’s a clever and subtle novel, therefore probably better read when not so tired and preoccupied with your own research as I was. show less

This was my first introduction to Lurie and I selected it because it was the novel that won her the Pulitzer. It's the tale of two American academics on extended working holiday in London who fall in love and contemplate western society.

Lurie's writing is exquisite. In particular in Vinnie's chapters, the observations of where middle aged women fit into society, who values them and who doesn't, are so truly insightful and stunningly written. It's the kind of observation that slaps you in the show more face because it is so true yet so ignored.

At the same time that the writing has so much depth, the plot doesn't have as much. It's a romance ultimately. So it's all about the style and the insights. show less

Az emberek azon piciny csoportjához tartozom, akikre ösztönzőleg hat, ha a fülszövegben felbukkan Henry James neve. Persze a fülszövegek – mint köztudott – előszeretettel hazudnak, olyanok, mint a facebook-falunkra posztolt képek az igazi élethez képest. De jelentem, ez valóban egy mélyen Henry James-i ihletésű regény, az író sem csinál titkot belőle, a szövegben legalább háromszor megemlíti az elődöt.

No de milyen is egy Henry James-regény? Nos, elegáns. show more Mondhatnók, társasági irodalom, amelyben a szereplők közti kapcsolat két rétegből áll: egyrészt a felszínből (ezek a konvenciók), másrészt pedig a „mélyáramokból”, a valódi viszonyulásokból, amelyeket a szerző finoman, érzéssel ír a látható mögé. Ugyanakkor a Henry James-i próza ezen felül lágyan pszichologizáló is (naná, ha egyszer mélyáramok vannak benne), és vastagon ironikus. Az a fajta irodalom, ami ott áll a koktélpartin egy pohár fehérborral a sarokban, mindentudó mosoly az ajkán, és csak nézi, nézi ahogy a high society bohócot csinál saját magából. Közben meg azt se felejtsük el, hogy ez az irodalom bejáratos az efféle koktélpartikra, különben is: már csillogó mandzsettagombjai jelzik, maga is a high society tagja, ami ad egy árnyalatnyi ambivalenciát az egésznek, melyet csak és kizárólag az egészséges önirónia tud fogyaszthatóvá tenni.

Miután így jól elbeszélgettem saját magammal Henry Jamesről, erről a regényről is pár szót. Kezdjük azzal hogy tulajdonképpen két regény, amelyeket laza szálak és a két főszereplő alaphelyzete köt össze: mindketten egyetemi emberek, akik Amerikából Londonba teszik át ideiglenesen székhelyüket. Az egyikük Vinnie, aki lassan elér abba a korba, amit Dickens csöppet sem polkorrekten vénkisasszonynak nevezne. Vérbeli anglománként neki ajándék a ködös Albion, kivirul, akár egy párás, hűvös éghajlathoz szokott növény. A felettébb jóképű Fred viszont egy elcseszett házasság elől menekül az óceán túlpartjára, ő nehezebben rázódik bele a szigetországi életbe. Ők aztán találkoznak emberekkel (egymással is), szerelmesek lesznek (nem egymásba), ami bizonyos átrendeződéseket okoz társadalmi kapcsolataikban és persze életükben... jó, aláírom, cselekménynek mindez nem túl bombasztikus, de a Henry James-i prózát nem is a cselekmény miatt szokás olvasni, inkább azoknak ajánlható, akik szeretnek kifinomult, remek arányérzékkel megírt szövegekben megmártózni. show less

Read in one sitting and late into the night because it was SO MCUH FUN, although, yes, uneven, and difficult to follow in places if one hasn't read the original books. Children's literature (Lurie says) runs under the radar, and the authors of children's literature often possess the same attribute, being commonly women; they are able to critique the social world, the world of adulthood, in a way that only outsiders can do.

They are able to get away it because they are only women, and their show more stories are only for children, and no one notices that the weak people in the fairy tales are men, and the powerful people -- for good or evil -- are women and children. Kind-hearted or wicked, they are nevertheless clever and innovative. They take risks. They talk back. They get what they want. (I fucking love children's literature.)

She says a lot of other good stuff, too; I don't agree with everything, but most of it is well-considered. SO MUCH FUN. show less