Anna Politkovskaya (1958–2006)

This was a very depressing read. The author was a famous Russian journalist who was assassinated two years after writing this book. She is extremely cynical about Putin's style of rule, and the book is written in a rather unstructured and slightly shrill tone, that is a little reminiscent of Solzhenitsyn's Gulag Archipelago. While the horrors catalogued in this book are not as widespread and appalling as what happened under Stalin, they strike home with great force as they are very recent show more and took place while Russia was nominally a democracy and accepted, broadly speaking, as more of an intentional partner than was the case under Stalin, except during the war. The corruption she describes in the armed forces, police and judiciary; the treatment of experienced professionals and new military recruits alike; the barbaric and racist treatment meted out to all Chechens by Russian officials and soldiers on the morally perverse notion that the whole of their nation must be terrorist due to the actions of a few; the use of poison gas killing nearly 200 of the hostages during the Nord Ost theatre siege; all of these combine to leave a very nasty taste in the mouth. Putin has destroyed Russia's post-communist hope, flickering and inconsistent under Yeltsin, but definitely present, through his cynical and callous disregard for many basic human values, and most Russian citizens appear not to care. For the sake of the future of that great nation, let there be some grounds for some optimism and hope for the development of a pluralist and less cynical society in the years ahead. show less

It is still amazing to me that the modern world finds it so easy to let a 'conflict' like this go on for years without forcing a solution that involves punishing all those who perpetrated war crimes against non-combatants and prisoners. The fact that the author was herself a victim of this genocidal war by the time I bought this book just adds more weight to this real life drama that, for all I know, is still going on right now. Politskovskaya does her best to remain objective and to provide show more a broad, fair perspective, but when the organized police force cannot protect its people from the military, and from rogue bands of strong-arms who extort money and resources and kill civilians for fun, it is hard to see the 'Russian' side as having much of a good side. I was struck by how the people Polistskaya interviewed seemed to consider the days of secret arrests by the KGB and quiet disappearances of neighbors to be the 'good old days', compared to the current situation.
This is a very heavy read, but well worth it if you want to know what is going on in the world, outside the stories the media reports about. show less

This is a set of journalistic reports from Russia in the early 2000s, some of the last ones the author completed before she was murdered in 2006. She provides sickening details on war crimes in Chechnya, but her pieces on the corruption running rampant on all levels of the Russian state are even more disheartening. At the end there's an acerbic harangue against Putin, which many western readers (including myself) would have considered excessive in 2004 when it was written, but which seems show more accurate and foreboding in 2015. According to the back cover this book has never been published in Russia, and it's easy to see why. At the end the author scoffs at western leaders and emphasizes that "we alone can change Russia's political climate". The complete vacuum of critical journalism in Russia today sadly shows that her murderers identified all too accurately the person whose work might have catalyzed such change. show less

Ez egy húsz éves könyv. És az a legrosszabb benne, hogy akiről írták, még mindig Oroszország elnöke. Aki viszont írta, halott. Putyin születésnapján lőtték le, micsoda véletlen! Mindezt nehéz nem a kozmikus reménytelenség metaforájaként értelmezni.



Az értékelő meg mit csináljon ilyen körülmények között? Hogy lehet a "jó vagy rossz" skálán elhelyezni egy ilyen kötetet? És most nem csak a háttérre gondolok, hanem a műfaji problémákra is. Ez ugyanis egy show more napló. Egy újságíró napi benyomásai a 2003-2005-ös évekből. Jobbára szerkesztetlen, nincs gatyába rázva, tele van ismétlődésekkel, sok helyütt az indulat érezhetően szembemegy a gondos, tiszta mondatalkotással. De azt hiszem, pont ez teszi hitelessé. Helyenként csüggesztő monotonitása az a fajta érzés, amit egy oroszországi értelmiségi nap mint nap érezni kénytelen: hogy nincs igazság. Az pedig, hogy nekünk ennek ellenére van igazságérzetünk, Isten rossz vicce, fifikás büntetés egy ismeretlen bűnért.

A kötet tulajdonképpen azt az időszakot vizsgálja, amikor Putyin második elnöki ciklusának nekifutva elkezdi valóban felszámolni az amúgy sem különösebben vitális orosz demokráciát. Megteheti, mert a rivális pártok renoméja a padlón, a lakosság passzív és fáradt, igazából csak arra vágyik, hogy hagyják békén heverni a sárban. A hangulatot a csecsen háború és a mindennapos terrorcselekmények (Dubrovka, Beszlán) határozzák meg - Putyin pedig az ezek nyomán kialakuló idegengyűlöletet felhasználva szilárdítja meg hatalmát, és a szükségállapotra hivatkozva suba alatt felszámolja a nem hozzá lojális oligarchákat, valamit az ellenzéki kezdeményezéseket.

Ez a két elem Politkovszkaja naplójának központi motívuma, ezzel foglalkozik a szerző legtöbbet: a csecsen válság és a belpolitika putyini "megtisztítása". A hivatalos retorika szerint utóbbira azért van szükség, hogy az előbbi helyzetet megoldják, de igazából pont fordítva van: az oroszok érdekeltek abban, hogy a csecsen helyzet tovább eszkalálódjon, mert ez legitimálja a nyílt jogsértéseket az ellenzéki pártok és a "nyugatos" civilek ellen. Akik tehetetlenek, hiába folyamodnak a joghoz, a néphez védelemért, mert a jog a hatalom gyurmája, a népnek meg momentán más dolga van. Nem arról van szó, hogy szeretné Putyint (az oroszok többsége éppúgy tudja, hogy a politikusokon nincs mit szeretni), hanem egész egyszerűen fél. Félelme sokszínű: retteghet a csecsenektől, retteghet Putyintól, retteghet a NATO-tól. Akárhogy is: nosztalgiával gondol vissza az időre, amikor még tőle féltek, és bizsergeti a gondolat, hogy ha a hadsereget szétlopták is, pár atomrakéta még akad, amivel zsarolni lehet a világot. Saját félelmét mások félelmével kezelné. Ő már letett arról, hogy jobban éljen - megelégszik azzal, ha más se él jobban.

Baromi nehéz valami pozitívat kiemelni ebből a könyvből. Talán azt, hogy tanulságos, mert közelről láthatjuk benne egy demokrácia felszámolásának folyamatát. Ebből lehet tanulni, már ha akarunk tanulni. Másfelől azért látszik, hogy vannak még bátor emberek. Mert Politkovszkaja bátor, mégpedig az a fajta bátor ember, aki nem azért áll ki az igazsága mellett, mert ettől valamit remél, hanem mert az igazságunk mellett egyszerűen muszáj kiállni. Ezt a fajta bátorságot a hatalomhoz dörgölőzők soha nem élhetik át, és ez frusztrálja is őket rendesen. Ezért próbálják meg a bátrakat lerángatni a maguk szintjére, a trágyába. show less