A. J. P. Taylor (1906–1990)

A történelmi önéletrajzok valahogy számomra a szépirodalom és a történelem határmezsgyéjén kóvályognak, és - akár egyes eltévelyedett lelkeket - se ide, se oda nem bocsátják be őket. Merthogy ugye tele vannak történelmi adatokkal, de ezeket fenntartással kell kezelnünk, hisz nem lehetünk tökéletesen biztosak az önéletíró tévedhetetlenségében vagy pártatlanságában. Hatványozottan igaz ez az olyan megosztó személyiségekre, mint Károlyi* (vagy épp show more Horthy) – én például személyesen ismerek olyanokat, akik akkor se hinnék el egyetlen szavát se, ha maga Gábriel arkangyal állna mögötte bólogatva.

Én alapvetően bízom Károlyiban. Úgy érzem, törekszik az őszinteségre, saját hibáinak feltárására, ráadásul akit két ennyire ellentétes rezsim is emigrációba kényszerített, az nem lehet akárki. A korszak másik jellegzetes politikusával, Tisza Istvánnal összevetve: Tisza az „úri Magyarország” minden hájjal megkent hivatásos politikusa volt, mindenható miniszterelnöke a dualista államnak, aki tökélyre vitte a kormányzati machinációkat, különösen ami a korrupció és a protekció művészetét illeti. Ezzel szemben Károlyi a talán ügyetlen, de határozott erkölcsi elveket követő politikus, aki hajlandó volt egész létbiztonságát is feláldozni az ügyért, amiben hitt. Tisza védelmében fel szokták hozni, hogy legalább értett a politikához – nos, figyelembe véve a Trianonhoz vezető magyar utat, ebből azért nem igazán profitált az ország.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy mindenben egyet is értek Károlyival. Bár szociális érzékenységét nagyra becsülöm (különösen ha figyelembe veszem, hogy ő volt az ország egyik leggazdagabb embere), ahogy bátor pacifizmusát is, és azt is megértem, miért köti valaki magát ezer szállal a marxizmushoz, ha egyszer a saját osztálya nem hajlandó szóba állni vele. Ugyanakkor elég riasztónak tartom azt az ötletét, hogy mivel nem vagyunk még érettek a demokráciára, ezért átmenetileg valami diktatúrafélét el tudna képzelni. (Ezzel a gondolattal később ellentmondásba is keveredik.) Másrészt az én ízlésemhez képest túl megbocsátónak mutatkozott Sztálin belpolitikájával szemben – mentségére szolgál, hogy Churchill és Roosevelt sem tett másként, ha a helyzet megkívánta. Mindenesetre Károlyi olyasvalakinek látszik, akit a hatalom nem rontott meg végzetesen (naná, nem is volt rá ideje…), és talán le se lövetne, ha mindezt szemére hánynám.

Az is nagyon tetszett, hogy feleségéről a korszak önéletrajzaihoz képest milyen tisztelettel és melegséggel beszél – mondjuk az is igaz, hogy e könyvet jó részt maga Károlyi Mihályné szül. Andrássy Katalin írta/szerkesztette, úgyhogy ebbe talán nem is bölcs dolog belemenni. De amúgy meg ritka jól megírt, érthető, helyenként szórakoztató szöveg. Hiába, Károlyi jól fogalmaz. Vagy Károlyiné. Ki tudja.

* Én egy olyan utcában lakom, amit 2006-ban Károlyi Mihály utcáról nemes egyszerűséggel Károli Gáspár utcára neveztek át, egy „y” különbség, szerintem a szomszédaink fele észre sem vette. Ráadásul ezzel párhuzamosan a település főterét Templom térről Tisza István térre változtatták, ami annyiból jogos, hogy szerencsétlen ex-miniszterelnöknek birtokai voltak errefelé. Ugyanakkor sikerült megfejelni az ügyletet egy emléktáblával, miszerint Tisza a „háború ellenzője és a világháború mártyrja”. A mártír az még rendben is van, de a mondat első fele minimum kifejtést igényelne. De úgy egyáltalán: ennek az átnevezősdinek mi értelme van, azon túl, hogy az utcanévtábla-gyárosok meggazdagodnak rajta? Hány ember tudja, hogy az utca, ahol lakik, tulajdonképpen kiről van elnevezve? (Amúgy meg én nem is engedném, hogy bármilyen politikusról közteret nevezzenek el. Abból csak a baj van. Annyi madár meg mezei virág van erre a célra. De még a bakteriális fertőzésekkel is kiegyeznék inkább.) show less

My favourite kind of history: sharply opinionated and controversial. A.J.P. Taylor is not afraid to reject conventional interpretations regarding the course of German history, nor to impose his own constructs in replacement of them. The two most salient arguments that Taylor repeatedly stresses in this book are:

1) Mere "ideals" are not substitutes for raw POWER.

2) Attempts at sociopolitical revolution without the broad support of the masses is folly.

In many cases, I found myself show more fundamentally disagreeing with Taylor's view of German history because of his overtly left-socialist political leanings. But that's okay, because his biases are not hidden nor obscured, and I was able to extract many relevant lessons from the book and add them to my own personal conception or "model" of German history. show less

Read this during GCE History studies when in English Secondary schools Modern History allegedly stopped around 1918, although in the content of certain syllabi there was reference to the causes & events of WW2.
AJP Taylor was the doyen of Modern History studies in G.B. & this book full of erudite yet cut-to-the-chase factual interpretation of the events of World War One is the epitome of Taylor's lucid intellectual powers. The often pithy &/or witty captions to the numerous illustrations show more encapsulate Taylor's sardonic overview of what the photos were originally intended to be about.
Taylor's enlightening prose captured my interest even at age 15, & I have read this tome 3 times since over decades finding new appreciation of its depth of perception of the core ill-founded reasoning & mistaken (misadventures) purposes that so bedevilled the World of Humanity at war August 1914 to November 1918.
In spite of the years since publication Taylor's History of WW1 is still thoroughly recommended. show less

In 1960, historian A.J.P. Taylor reviewed again the evidence available that described the series of political events between the two world wars. He dispensed with 'common knowledge' and worked from the records to arrive at his own conclusions. These boil down to some basic points: Hitler had no master plan, he was a master opportunist; appeasement did not seem nearly so weak or unreasonable a strategy in the heat of the moment, lacking foreknowledge; and World War II erupted more from a show more result of blunders than intentions. For all of these he builds a case based on evidence that he can point to (and it makes for an interesting exercise), but in terms of conclusions this winds up feeling like the proverbial "sound and fury signifying nothing." The faulty treaty of Versailles still set up Europe for another disaster, and Hitler was still a bully always threatening to use force and ready to go back on his word to achieve whatever next end he had in mind, a sequence of which seemed to have no final end in sight. Poland drew the line that nobody else would draw by absolutely refusing to negotiate with him, and thus a line was crossed. I'm more interested in the three points above that Taylor seems to win, rather than his suspect logic about shared blame for war.

Hitler was not a master strategist who executed a plan years in the making. He had vague ideas about a greater Germany and took opportunities to pursue it as those opportunities came to hand. That they arose so readily was more a factor of empathy for Germany's treatment in Versailles, and the stirring nationalism of neighbouring German peoples in Austria and elsewhere. At the end of the day this does not in fact paint a dramatically different picture from anyone else's assessment: Hitler is still bad, Chamberlain is still foolish. But if Hitler was not a frightening mastermind, the sketch drawn of him is still something just as frightening: a democratically elected tyrant guided only by his megalomania who did not share the decorum of the rest of the world order. A man who would act impulsively and outrageously when others only talked that way. He had no superior wisdom, pulled no puppet strings. He only liked power, and he liked to use it. You do not have to look nearly as far to find examples of people like that all around you.

The strategy of appeasement is much maligned, a backing down in the face of aggression. Taylor contextualizes this in its setting. Statesmen in the 1920s and 1930s had to grapple with fallout from the treaty at Versailles. It was not, in fact, a workable document in how it treated Germany; partly in it outrageous terms but primarily because there was never any means provided to enforce it if necessary. The disagreement among allies as to whether Germany deserved the harsh terms and/or could even survive them was a key factor. Certainly the German people didn't accept them, and used them as a scapegoat for literally everything that ever went wrong until Hitler came to power. Consequently British (willing) and French (grudging) diplomats allowed that some of the treaty's terms should justifiably be undone somehow, some way. It's unfortunate that Hitler happened to be the one in power, and that his way involved infantry, tanks and bluster. This proved particularly effective in the face of his opponents' already soft position.

Lastly, there is Taylor's blunders argument. It was proven to Hitler multiple times that the western powers (Britain and France) would not react to the point of war in the face of provocation. Mussolini would have had to withdraw from Abyssinia, Hitler from the Rhineland and his intervention in the Spanish Civil War, if Britain and France had reacted more strongly. Later, when Hitler stood a chance of military resistance, they were even more reluctant to do so over Austria or Czechslovakia, and demonstrated a horrible lack of regard for those countries' sovereignty. This explains Hitler's ready determination to invade Poland. He didn't expect any different a response. The lesson here is that when you are going to draw a line in the sand, be very firm and clear about it: think Cuban Missile Crisis.

Many years ago I read 'Rise and Fall of the Third Reich' which also covered all of this ground, was written at almost the same time and is just as heralded a work if not more. I wish I had read these books in closer proximity so I could contrast their perspectives. show less