Richard Pipes (1923–2018)

This is AWFUL. For a far more balanced and significantly less ethnocentric view, read The Red Flag: Communism and the Making of the Modern World by David Priestland.

(No really. Pipes attacks the KGB but doesn't acknowledge the covert security services of any of the many other countries active in the Cold War. Also, there are numerous factual errors and misleading arguments in the Latin American section, especially concerning Nicaragua and Chile. And he repeatedly conflates examples separated show more by more than sixty years and then tries to claim they demonstrate a pattern, while refusing to admit to any other historio-political circumstances playing a role. This is a FANTASTIC example of terrible scholarship. I am appalled.) show less

Pipes bátran vág bele: azzal kezdi, hogy ő most a kommunizmus nekrológját írja meg. Azzal amúgy én is teljesen egyetértek, hogy ez az ideológia a maga tiszta marxista-leninista formájában a benne rejlő feloldhatatlan ellentmondások miatt nem fog újra feltámadni, de a pezsgőbontás mégsem időszerű, hisz az eszme egyes elemei azért tovább élnek a populizmusban. És itt nem csak bizonyos gyakorlati módszerekre gondolok, mint az államosító törekvések, vagy az állam show more és a magánszféra közti különbség elmosása, hanem elméleti motívumokra is: például arra a marxi maximára, hogy a polgári jogok holmi kártékony izék, amit a tőke csak azért talált ki, hogy segítségükkel jobban az anyagi dolgok rabláncára fűzze szegény fogyasztót*. Szóval mielőtt elkezdjük lapátolni a földet a sírgödörbe, nézzük azért meg, nem szökött-e meg a halott.

Ettől függetlenül ez egy nagyon jó kis áttekintő munka – csak ahogy az az áttekintő munkáknál lenni szokott, ugyanaz az előnye, mint a hátránya: hogy rövid. Ebből fakad, hogy Pipes időnként kénytelen csak egy szempontot megragadni, és abból gombolyodni előre – a másik szempont így rejtve marad, ami apróbb csúsztatásokhoz vezet**. Ez azonban bőven megbocsátható, és biztos kevésbé zavart volna, ha ezt a könyvet nem Pipes másik, ennél jóval támadhatatlanabb (mert részletesebb) műve után olvasom. Mert különben meg közérthető és összeszedett írás ez, ami jól elegyíti a tényközlést az írói következtetésekkel – akár azt is megkockáztatnám, hogy ha egy könyvet olvastok a kommunizmusról, akkor ez legyen az. De azért (ha lehet) olvassatok több könyvet a kommunizmusról***.


* Hadd ne nevesítsem, mely kormányközeli megmondóemberek szájából hallottam ezt, vagy ehhez hasonló okfejtést. Abszurd módon az egyikük pont egy olyan intézmény vezetője, amit a kommunizmus áldozatainak emlékére hoztak létre.
** Csak egy példa. Amikor Pipes a kereszténység és a kommunizmus szellemi távolságát akarja alátámasztani, Szolovjov amúgy nagyon szellemes bon mot-ját idézi, miszerint Jézus arra ösztönzött, mondjunk le a javainkról, a kommunizmus meg el akarja venni a javakat, hogy újra szétossza. Viszont szerintem ez nem a két eszme pénzhez való hozzáállásáról árul el sokat, hanem arról, hogyan gondolkodnak a kényszerről. Ilyen értelemben pedig nem annyira elméleti, mint inkább gyakorlati különbségre mutat rá. És hát amellett különösebben nem kell érvelnem, hogy kényszer-téren Jézus és az inkvizíció között is elég nagy szakadék tátongott.
*** Mondjuk még A tőké-t. Na jó, csak vicceltem. show less

Ez valóban egy kvázi-tökéletes elemzés Oroszország Szovjetunióvá válásának viharos évtizedeiről. Bár Pipes érzékelhetően méla undorral rajzolja meg szereplőit, de végig tárgy- és tényszerű marad. Legnagyobb erénye mindazonáltal az, hogy érthető és világos mondatokba önti azt az elképesztő zűrzavart, ami a bolsevikokat hatalomra emelte – nem mellesleg pedig lehántja a kommunista mítoszképzés során rárakódott rétegeket, amik úgy fedték el a show more forradalom és a polgárháború valóságát, mint parti sziklát a guanó.

Pipes tulajdonképpen a következő, Richard K. Debo által feltett kérdésre keresi a választ: „Hogyan… sikerült a szovjet kormánynak, az emberiség eladdig legpusztítóbb háborújának kellős közepén, számottevő katonai erő nélkül, túlélnie a forradalom első esztendejét?” A válasz pedig az, hogy éppen a háború miatt sikerülhetett neki, hiszen Európa kapitalista államainak kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy egy ilyen, számukra periferikus válsággal foglalkozzanak. Aligha meglepő, hogy miközben a harctereken hullottak katonáik, ők nem ismerték fel az események valódi jelentőségét – nem védték meg se a cárt, se a cárt leváltó többé-kevésbé demokratikus Ideiglenes Kormányt. Sőt – a németek jól felfogott érdekből még támogatták is a bolsevikokat, mert ezzel szándékoztak fenntartani a káoszt egyik ellenfelüknél. (Pipes meggyőző bizonyítékokat hoz fel amellett, hogy a német anyagi és egyéb támogatások nélkül Leninék aligha kerültek volna uralomra.)

A bolsevik siker másik oka épp a forradalmak törvényszerűségeiben keresendő. Ezek a hatalomváltások ugyanis olyan közigazgatási űrt hoznak létre, ahová eredményesen benyomulhat az a szervezet, akit ugyan a népesség töredéke támogat csak, de kellően szervezett, kegyetlen és elhivatott ahhoz, hogy bevarrja a kínálkozó ziccert. Ráadásul a szélsőségesek malmára hajtotta a vizet az is, hogy ellenfeleik egymással is képtelenek voltak közös nevezőre jutni, plusz igen határozatlanul reagáltak a kulcsszituációkban – ami mondjuk abból a szempontból nem csoda, hogy először találkozhattak olyan szerveződéssel, aki nem habozik gajra vágni egy egész országot holmi homályos jövőbeli idea kedvéért. Addig ezt a hozzáállást elképzelhetetlennek tartották..

Pipesnek van válasza arra a kérdésre is, hogy miért éppen ott tört ki a Marx által megjósolt forradalom, ahol a legkevésbé volt számottevő az iparosodott munkásság. Értelmezésében ez a látszólagos hátrány inkább előny – ugyanis az autoriter, csapnivaló közlekedéssel és hírközléssel megvert Oroszország éppenhogy eszményi tere volt a szélsőségeseknek. Nem léteztek olyan demokratikus alapok (mint amilyen az önkormányzatiság, vagy a magántulajdon tisztelete), amelyekre támaszkodva a parlamentáris elemek alternatívát tudtak volna kínálni a kommunizmussal szemben, kifogva a szelet a vitorlájából – jellemző, hogy a kommunizmus Európa nyugati részén nem is tudott igazi kormányváltó tényezővé alakulni*. A cári rezsim alatt a nép jelentős része megszokta, hogy a hatalom azt csinál, amit akar, nekik úgysem lehet beleszólásuk ebbe – olyan, mint az időjárás, amit kellő fatalizmussal lehet csak átvészelni. Miért viselkedett volna máshogy, amikor a bolsevikok kezdték el presszionálni? Mindehhez pedig még hozzájön, hogy az előző rendszer egyes elemei (például a titkosrendőrség, az Ohrana) olyan mintául szolgáltak Leninnek, amiket eredményesen be tudott építeni a saját módszertanába. Ilyen értelemben tehát a bolsevizmus nem véletlenül alakult ki Oroszországban, hanem épp ellenkezőleg: olyan jelenség, ami csakis Oroszországban alakulhatott ki. Amire van egy cáfolhatatlan bizonyíték: hogy Oroszországban alakult ki. És hát ha egy dolog bekövetkezik, az onnantól kezdve elkerülhetetlen. Persze csak onnantól kezdve.

* Már feltéve, hogy nem állt mögöttük az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” Vörös Hadsereg. show less

A highly detailed account of the social development and legal-political environment of pre-revolutionary Russia, right from the early days of Kiev and Muscovy, down to the Romanovs and the ultimate collapse in 1917 and the Communist takeover. The analysis deals in great depth with the relations between the ruling dynasty, the court officials and intimates, the class of 'nobles', the peasants, the serfs, and the non-Russian minorities in the outlying regions. The ruler were convinced that show more their hold on the country required complete control, and when they started loosening their iron grip and allowing some minimum human rights to the individuals (such as the abolition of serfdom in 1861), imbalances in the power relationships inexorably led to confrontation. With the spread of education and awareness of the Enlightenment values that were energizing the Western world in the 18th and 19th centuries, inevitably the people of Russia also started demanding a modern polity. Here again there were tensions between the mass of rurl people, who may have preferred a regime grounded in the Orthodox religion and the tradition of loyalty to the Tsar as the representative of God on earth, whereas the progressive elements in the upper classes yearned for a free and democratic, constitutional government.
I felt the initial chapters a little heavy and obscure, especially the strange terms used for different economic and administrative relations, but as the account progressed to more modern times, it became easier to follow, and really caught my interest and curiosity. I will probably need a couple more readings to internalize the timelines and personalities, but on the whole I would think this an essential book to achieve a good understanding of the country and even the sources of its present predicament, in between the medieval and the modern, in between the West and the East. show less