Jean Tulard

The napoleonic saga is well known, books about it have been piling up by the thousands. In a biography dedicated to such a man Jean Tulard follows the rules of the game. He tells his fascinating journey, and shows how the man, oportunistic, managed to emerge out of the troubles of a whole era to impose himself within barely a decade as a central figure in the history of both France and Europe.

The structure of this book is simple, but makes room for plenty of informations. Some chapters deal show more specifically with topics like economics, art and literature or, again, religion. All end by footnotes rich in details (bibliography, commentaries, open debate...). An appendix with chronology, list of his ministers and generals, and even an impressive filmography close it all. Both complete and writen in a fluid style, the book is therefore a real pleasure to read.

Faithful to the subtitle ('or the myth of the savior') Jean Tulard also shows that, if we still entertain this image of Napoleon as being the savior of the French Revolution it's thanks to Napoleon himself, propagandist aware of the image a leader should project to his people... and posterity! From his first campaign in Italy up to St Helena, the man sells himself by constantly adapting as circumstances dictate. Newspapers, paintings, imperial cult, and even his iconic appearance, Napoleon seemed to have been a brilliant spin doctor ahead of his time.

Strangely, while acknowledging this flair for propaganda the historian himself seems to fall under its spell. He quickly brushes aside the monarchists, defends favourable economic conditions, and blaming the Coalitions for being sole responsible for the wars (apart for Spain and Russia) reads between the lines like a justification of his drastic policies. The police state, we are told, was not that oppressive... I won't take side (my ideas of him are way too ambiguous!) but, no doubt, such an approach will irritate some readers. Having said that, is it even possible to have an unbiased opinion about such a man?

Because he clearly shows how difficult it is even nowadays to differentiate between myth and reality, navigating its way through the smoke of a propaganda yet crucial to understand, on top of being a great biography and a very good overview of the period this book remains fascinating. A dense but fantastic read. show less

Kis Napóleon-biblia. A Császár élettörténetének alfája és ómegája. Helyenként kissé összefoglaló jellegű, és még így is 600 oldal – ez azért jól jelzi, mennyi elmondanivaló van a korzikaival kapcsolatban. Tulard-t ebből a sok mondanivalóból amúgy nem a hadtörténet érdekli – a bravúros csaták és kábítóan újszerű stratégiák elemzését meghagyja a hadtörténészeknek –, sokkal inkább a napóleoni hatalomgyakorlás módszerei: a gazdaság, a kül- show more és belpolitikai, a hatalomba kerülésért és a hatalomban maradásért folytatott küzdelem. Merthogy igazából nem az az izgalmas kérdés, hogyan nyert meg megnyerhetetlennek tűnő csatákat, hanem hogyan juthatott el egyáltalán odáig ez a kis* korzikai hadnagy, hogy ezeket a csatákat ő, és ne más vívhassa meg.

A kulcs természetesen a forradalmi káosz, ami két szempontból is Napóleon kezére játszott: először elsöpörte az addigi elitet, lehetővé téve az ambiciózus (és tehetséges) tisztecskéknek, hogy szédítő magasságokba emelkedjenek. Ugyanakkor a forradalmi túlkapások és a Konvent tehetetlensége is az ő malmára hajtotta a vizet, mert a kezdeti lelkesedés hamar átadta helyét a csömörnek, aminek köszönhetően az emberek egyszer csak elkezdtek vágyakozni egy vezér után, aki végre stabilitást hoz az országnak az évtizedes forrongás után. És erre a szerepre Napóleon, az itáliai háború győztese, az egyiptomi kaland misztikus hőse tökéletesen alkalmasnak tűnt. Így kezdődött hát a pályafutás, amely több szempontból mutatta a mintát a XX. (és XXI.) századi diktátoroknak ahhoz, hogyan kell a végsőkig kizsigerelni a nemzet erőforrásait saját céljaink érdekében.

Napóleon forradalmi újításokat vezetett be a diktátorbizniszben: ő volt az első uralkodó, aki tudatosan tolta a propagandát a népbe, a győzhetetlen Császár figuráját a fura sapkával, meg a zubbony alá dugott kézzel. De olyan eredményesen, hogy még ma, 2018-ben, Mácsonydödöle-alsón se találni olyan embert lámpással se, aki képről ne ismerné fel őt. Az üzenet egyszerű volt, és nagyjából ugyanaz, mint amit korunk önjelölt zsebnapóleonjai is nyomatnak ezerrel: hogy Napóleon és a nemzet egy, ami Napóleonnak jó, az a nemzetnek is jó, és ha Napóleon bukik, az egész nemzet bukni fog vele. Ezzel olyan erőket tudott kiszipolyozni Franciaországból, mint előtte senki**(***). Vesztét is tulajdonképpen ugyanaz okozta, ami a mai diktátorokét fogja: egy idő után saját magát is félrevezette azzal, amivel eredetileg a népet akarta félrevezetni – hogy ő és csakis ő tudja a megoldást minden fennálló problémára, és bármit is tesz saját dinasztiája érdekében, az a lehető legjobb, amit tenni lehet az ország érdekében. Így aztán nem csoda, ha lassan erodálódni kezdett népszerűsége, mégpedig párhuzamosan a győzhetetlenség nimbuszával. A kezdeti gyors katonai sikereket felváltották az anyagi és emberi értelemben is egyre költségesebb elhúzódó háborúk (először Spanyolhonban), amelyek egyre brutálisabb sorozásokat tettek szükségessé. Ráadásul az a kontinentális zárlat, amivel a brit kereskedelmet akarta megtörni, visszaütött, és saját kereskedőit, iparát és mezőgazdaságát rogyasztotta meg. Nem is csoda, hogy mikor az angol-orosz-osztrák-porosz koalíció végül vereséget mért rá, a hű franciák különösebb szívfájdalom nélkül nézték végig, ahogy egykori megmentőjüket Elbára száműzik. Csak ugyanazt tették, amit Napóleon is tett velük: cserbenhagyták őt.

A cserbenhagyásnál jóval érdekesebb (és egyben tanulságosabb), hogy alig egy év múlva, amikor visszatért, mégis annyian oly lelkesen fogadták. Ez jól mutatja egyfelől a Bourbonok butaságát, akik hamisítatlan fakezűként álltak bele a kormányzásba a Császár bukása után, másfelől szépen példázza, hogy a nép emlékezete rövid, mint a rákosréti vipera, és szelektív, mint a skandináv hulladékgyűjtés. Persze a visszatérés ideje rövidre volt szabva, mert jött Waterloo, de ekkorra már a legenda kész volt, és a rabság Szent Ilonán csak fényes lakkal vonta be a hős emlékét. Holott hát, ha engem kérdtek, nem volt ő hős. Csak egyszerűen rohadtul szerette a hatalmat.

(Külön piros pont azért, mert Tulard a fejezetek végére mindig odabiggyeszt pár oldalt „Le nem zárt viták” címmel, amiben szemlézi, mely kérdésekben nem jutottak még dűlőre a történészek.)

* A „kis” Napóleon állandó jelzője lett, ami enyhén félrevezető, hisz a maga 168 centijével nem magasodott az átlag franciák alá. Ugyanakkor uralkodásának kezdetén kifejezetten alultáplált, májbajos benyomást keltett – bár később sikerült alaposan megpocakosodnia. Ami amúgy más diktátorokra is jellemző.
** Érdekes, hogy azok a vezetők, akik ilyen hibátlanul ki tudják véreztetni saját nemzetüket, milyen gyakran jöttek a birodalom perifériájáról. Hitler Ausztriából, Sztálin Grúziából, Napóleon meg Korzikáról. (Ráadásul ő fennmaradt írásai szerint jó ideig kifejezetten gyűlölte a franciákat, mint népe elnyomóit.) Talán pont ezért facsarják ki ilyen érzéketlenül az emberi erőforrásokat.
*** Érdekes továbbá, hogy bár Napóleon sikereit jórészt annak köszönhette, hogy felébresztette a nacionalizmus tüzét a franciákban, ez bukásában is szerepet játszott. Ugyanis ugyanazt a harsány nemzeti lángolást, amit ő felhasznált, közben exportálta Európa meghódított területeire is, hogy aztán a spanyolok, németek és oroszok kezében ezt a fegyvert épp ellene használják ki. show less

I've come to judge all history books of the revolutionary/Bonaparte era by their coverage of Volney and his influence during that period. If he's mentioned at all, it's typically just as a name ("Volney") among a list of other names. This is a fatal flaw made by most French historians of that era, Jean Gaulmier excepted.

I don't mean to imply that Volney was "everything" to the Revolution and Bonaparte. But he wasn't "nothing" either, and his seeming exclusion from the historical record show more smacks of "the memory hole" from Orwell's 1984.

Jean Tulard, considered one of the greatest modern historians of that era, makes this mistake in this book. show less

A França estava em crise. Tanto no campo quanto na cidade, a insatisfação pairava no ar, e a sociedade clamava por reformas. Ao rei Luis XVI faltavam força e personalidade política para tomar as redeas da situação. Enquanto o Antigo Regime agonizava, a voz do povo crescia e se fazia ouvir. Os escritos de Montesquieu, Locke, Voltaire e Rousseau mostravam que o espírito da modernidade tinha saído do campo das idéias para as rus. Este é o cenário pré-Revolução Francesa, que é show more apresentado aqui com todos seus desdobramentos e figuras históricas, revelando como o país inteiro - e posteriormente s Europa - se envolveu na série de revoluções que depuseram o rei, sepultaram o Antigo Regime e propagaram o espírito de modernidade e liberdade pelo mundo afora. show less