Goffredo Parise (1929–1986)
Author of Abecedary
About the Author
Works by Goffredo Parise
Parise e il Corriere 1 copy
LA SCRITTURA DI TRE DONNE 1 copy
Sillabario n. 2 1 copy
Biafra 1 copy
Età (in Sillabari n.1 e n.2) 1 copy
Associated Works
Tagged
Common Knowledge
- Canonical name
- Parise, Goffredo
- Legal name
- Parise, Goffredo
- Birthdate
- 1929-12-08
- Date of death
- 1986-08-31
- Gender
- male
- Occupations
- scrittore
giornalista - Awards and honors
- Flaiano (1977)
- Relationships
- Bertoli, Ida Wanda (madre)
Parise, Osvaldo (padre adottivo)
Sperotti, Mariolina (moglie)
Fioroni, Giosetta (compagna) - Nationality
- Italia
- Birthplace
- Vicenza, Italia
- Places of residence
- Vicenza, Italy
- Place of death
- Treviso, Italia
- Associated Place (for map)
- Vicenza, Italy
Members
Reviews
Questo libro del 1969, apparentemente misconosciuto e sottovalutato, è a mio avviso forse il vero capolavoro di Parise. Eredita (in parte e ampliandolo) il tema centrale da Il Padrone (1965) e anticipa in quanto alla forma II Sillabari (1972 e 1982). Il risultato è un libro alieno, ostile e algido nella scrittura e frammentato nel suo sviluppo in piccoli capitoli autonomi. Ma una volta entrati nel libro non si può che soccombere al suo fascino, verrebbe da dire, maligno. Parise descrive show more spietatamente la deriva sociale e culturale dell'uomo contemporaneo. Nel mirino ci sono la cultura post-industriale del lavoro, la perdita dei valori civili e sociali, la progressiva mutazione della società e della famiglia e in definitiva la totale perdita di umanità. Tornano gli uomini-insetto de Il Padrone e si fanno ancora più astratti e crudeli, fino a farsi uomini-segno di una nuova cultura di un funzionalismo materiale che parla di soldi, cose e violenza. Alcune pagine descrivono ritratti insuperabili dell'uomo-lavoratore odierno (e il libro è del 1969), non senza un'ironia di fondo che rende il testo ancora più amaro. Da leggere per chiunque si interessi di sociologia del lavoro e/o voglia capire meglio la società contemporanea (e ovviamente immancabile per chi apprezza Parise). show less
Chiude nel 1959 la "trilogia veneta" aperta con Il prete bello (1954) e Il fidanzamento (1956). Il libro è una forte critica alla morale bigotta e repressiva della società cattolica, di cui il protagonista Marcello si fa vittima sacrificale. I personaggi sono tratteggiati con uno stile grottesco e zoomorfo che verrà ripreso qualche anno dopo ne Il padrone (compaiono anche alcuni tratti, per lo meno di un personaggio e di una scena, che torneranno nei Sillabari). Libro che coniuga a show more perfezione grottesco e amaro. show less
Parise a bevált sikerreceptre bízza magát: fog egy/több gyereket, belehelyezi őket egy vészjósló történelmi környezetbe (ebben az esetben ez Mussolini fasiszta Itáliája), aztán hadd szóljon. Ugyan melyik kiadó utasítana vissza egy efféle kéziratot? A kutya szerepeltetése elmaradt, de cserébe az író érzékletesen, finoman ábrázolja a korszak atmoszféráját.
A szép pap ízig-vérig szegényregény: a nyomorban élők világát mutatja be jól csoportosított show more eszközökkel, feléjük fordítva minden mozgósítható szimpátiánkat. Persze ne a Móricz-féle „összeszorított-foggal-döglök-éhen”-típusú szegénységre gondoljunk, Parise világa a talján nincstelenségé: harsányság, lopkodás, katolicizmus és túlfűtött szexualitás. Ez a könyv igazi síkja, minden más elem csak ezt húzza alá. A társasház is, mint a cselekmény fő színtere, nem más, mint a társadalom kicsinyített makettje: van itt háztulajdonos, lecsúszott arisztokrata, fasiszta tisztségviselő, de legtöbben természetesen a nélkülözők, az esélytelenek vannak.
A cselekmény másik szála don Gaspare, a spanyol polgárháborút falangista oldalon megjárt pap története: az atya férfiúi kisugárzásával szinte megbabonázza a tisztelt lakóközösség nőtagjait. Itt felsejlik számomra egy párhuzam: ahogy az égnek szegezett állú Duce a nem létező katonai erő és a Római Birodalom újraépítésének ígéretével kábítja el Olaszországot, úgy don Gaspare is öntudatlanul olyasmivel kecsegteti a vénkisasszonyokat, aminek hivatásából adódóan nem lehet/nem lehetne birtokában: férfiúi erejével, daliás termetével. Bukásának oka pedig - spoiler! -, akárcsak Mussolini esetében, az lesz, amikor a tettek szintjén számon kérik tőle ezeket a tulajdonságokat.
És még egy spoiler: értelmezhető Duce-párhuzamként Esposito lovag és az ő budijának esete is. A ház legtiszteletreméltóbb fasisztája a két illemhely közül az egyiket kisajátítja magának, és felcsinosítja: gyönyörű tapéta, mintás gumiszőnyeg, hangulatvilágítás és új WC-csésze. Így lesz büszkeségének legfőbb tárgya a szobácska, ahol a salakanyagok távoznak. Aztán egy nap a rendeltetésszerű használat közben a túl nehéz WC-csésze átszakítja a plafont, és az udvarra zuhan, Esposito pedig pucér seggel lóg a vastraverzekről, mindenki szeme láttára. Nekem erről Mussolini II. világháborús szerepvállalása ugrott be…
Bár Parise nem mindig tudja zökkenőmentesen összefésülni a regény elütő szálait, A szép pap a kategória egyik kiemelkedő példánya. show less
A szép pap ízig-vérig szegényregény: a nyomorban élők világát mutatja be jól csoportosított show more eszközökkel, feléjük fordítva minden mozgósítható szimpátiánkat. Persze ne a Móricz-féle „összeszorított-foggal-döglök-éhen”-típusú szegénységre gondoljunk, Parise világa a talján nincstelenségé: harsányság, lopkodás, katolicizmus és túlfűtött szexualitás. Ez a könyv igazi síkja, minden más elem csak ezt húzza alá. A társasház is, mint a cselekmény fő színtere, nem más, mint a társadalom kicsinyített makettje: van itt háztulajdonos, lecsúszott arisztokrata, fasiszta tisztségviselő, de legtöbben természetesen a nélkülözők, az esélytelenek vannak.
A cselekmény másik szála don Gaspare, a spanyol polgárháborút falangista oldalon megjárt pap története: az atya férfiúi kisugárzásával szinte megbabonázza a tisztelt lakóközösség nőtagjait. Itt felsejlik számomra egy párhuzam: ahogy az égnek szegezett állú Duce a nem létező katonai erő és a Római Birodalom újraépítésének ígéretével kábítja el Olaszországot, úgy don Gaspare is öntudatlanul olyasmivel kecsegteti a vénkisasszonyokat, aminek hivatásából adódóan nem lehet/nem lehetne birtokában: férfiúi erejével, daliás termetével. Bukásának oka pedig - spoiler! -, akárcsak Mussolini esetében, az lesz, amikor a tettek szintjén számon kérik tőle ezeket a tulajdonságokat.
És még egy spoiler: értelmezhető Duce-párhuzamként Esposito lovag és az ő budijának esete is. A ház legtiszteletreméltóbb fasisztája a két illemhely közül az egyiket kisajátítja magának, és felcsinosítja: gyönyörű tapéta, mintás gumiszőnyeg, hangulatvilágítás és új WC-csésze. Így lesz büszkeségének legfőbb tárgya a szobácska, ahol a salakanyagok távoznak. Aztán egy nap a rendeltetésszerű használat közben a túl nehéz WC-csésze átszakítja a plafont, és az udvarra zuhan, Esposito pedig pucér seggel lóg a vastraverzekről, mindenki szeme láttára. Nekem erről Mussolini II. világháborús szerepvállalása ugrott be…
Bár Parise nem mindig tudja zökkenőmentesen összefésülni a regény elütő szálait, A szép pap a kategória egyik kiemelkedő példánya. show less
Opera scritta nel 1979, pubblicata postuma (1997, per insistenza di Cesare Garboli) anche se - secondo P. - rimasta da rifinire (soprattutto nelle tante ripetizioni), eppure così definita nella violenza del suo tema, che è quello del sesso e della vita, dunque della morte. È un Parise molto diverso dagli altri - anche dai temporalmente vicini Sillabari. È crudo e dolente, senza possibilità di redenzioni, lascia tracce forti e amare. Forse si insiste troppo sul fatto che è una scrittura show more post-infarto e sui cenni autobiografici relativi alla relazione con Giosetta Fioroni, resta il fatto che questo non è tanto un libro sulla gelosia, quanto sulla noia, noia della vecchiaia che si scontra contro la giovinezza (che è quella bucolica, infantile della ragazza di montagna e insieme quella brutta e violenta dei giovani fascisti di Roma, gli stessi che uccidono Pasolini e le ragazze al Circeo, nota Parise, gli stessi di cui ha scritto Albinati ne La scuola cattolica, per chi l'ha letto - io ho visto il film, brutto). Ci sono poi temi interessanti, in particolare il punto di vista eminentemente maschilistico (soprattutto nelle descrizioni del sesso più "scandalose"), figlio del 1979 in cui P. scrive (credo che Moravia negli stessi anni avesse scritto "Io e lui") e certo impensabile per l'oggi. Sicuramente è un maschilismo che risolve il tutto fin dall'inizio come "malattia" femminile (il protagonista è maschio e analista) e alla fine sopravvive con soltanto qualche rammarico romantico. show less
Lists
Awards
You May Also Like
Associated Authors
Statistics
- Works
- 100
- Also by
- 3
- Members
- 722
- Popularity
- #35,165
- Rating
- 3.8
- Reviews
- 21
- ISBNs
- 90
- Languages
- 5


















