Norbert Elias (1897–1990)

“Tüm bunlar, gelişmiş toplumlarda ölümün ve ölmenin, yaşayanların ufkundan önceki zamanlarda olduğundan daha fazla çıkarılıp normal hayatın perde arkasına sürgün edilmesine katkıda bulunuyor. Hiçbir zaman insanlar, günümüz gelişmiş toplumlarındaki gibi böyle sessiz ve hijyenik ölmediler ve yalnızlığı bu kadar teşvik eden toplumsal koşullarda yaşamadılar.”

Norbert Elias, bu küçük kitabında başyapıtı Uygarlık show more Süreci’nin izini sürüyor aslında. Uygarlık sürecinin özgül ve zorlu, soğuk bir yüzüne, ölme deneyimine eğiliyor.

Elias, ölümün toplumsal tarihinin bir klasiğini, Philippe Ariès’i eleştiriyor öncelikle. Onun, “geçmiş zamanlarda insanların huzur ve sükûnetle öldükleri” varsayımını sorguluyor. Elias’a göre modernleşme ve uygarlaşma sürecinin ıstırapları azaltmada ve ömrü uzatmada kat ettiği mesafeyi küçümsememek gerek.

Ancak, Ölmekte Olanların Yalnızlığı Üzerine kitabı, modern zamanlarda ölmenin “sorunlarıyla” yüzleşmekten de geri durmuyor, tam tersine, buna yoğunlaşıyor. Ölmenin toplumsal yaşamdan “alabildiğine tecrit edilmesinin” ve “gözlerden saklanmasının” sorunları üzerinde duruyor.

Ölmenin bir insan hali, bir deneyim olduğunu hatırlatan bir eser. show less

"Neveletlenség üdvözölni azt, aki éppen vizel vagy beleit üríti."
(Rotterdami Erasmus: De civilitate morum puerillum)

Jó tudni, hogy a nagy Erasmus foglalkozott azért fontos dolgokkal is.

Ha a kötet első felét nézzük, olybá tűnik, mintha a holmi illemtani összefoglalót látnánk: hogyan változott a századok során az asztali etikett, milyen szabályok vonatkoztak az orrtörlésre, a köpködésre vagy az evőeszközök használatára. Mondhatni, ez a kötet érdekesebbik show more fele, megtudjuk például, hogy nem ildomos "odanyújtani másnak valami büdös dolgot, hogy szagolja meg". Mindezt nem is akárki, hanem egy érsek (Giovanni della Casa) közli velünk, ami azért jelzi, eleink szakmányban tolták egymás orra alá a különböző aromás rothadmányokat, különben nem kellett volna érseki tekintéllyel tiltani. Elias folyamatában mutatja be, ahogy mai szemmel nézve igencsak undok cselekmények előbb az "udvar" szintjén esnek tilalom alá, majd tabusításuk leszivárog a társadalom alsóbb szintjeire is. Mondjuk, így terjed a "civilizáció".

Aztán a kötet második felében jön a keményebb, mondhatni, csonthéjas szöveg. Elias ugyanis szintet ugrik, az orrtúrás és az asztalkendők világa helyett hirtelen a nyugati államok* kialakulásának mikéntjében találjuk magunkat. Ezek a társadalmak minőségileg különböztek az ókoriaktól, egyfelől mert nem rabszolgatartásra épültek, másfelől pedig nem a ragadtak le a vízpartoknál, mint a Római Birodalom, hanem a kontinens belseje felé is terjeszkedtek. A szerző legfontosabb állítása, hogy a nyugati államok fejlődésének hajtóereje egy alapvető ambivalencia. Egyfelől jellemzi a központi hatalom folyamatos erősödése, aminek köszönhetően a királyok és az udvar fokozatosan (bár időnkénti visszaesésekkel) adó- és erőszakmonopóliumra tettek szert. Másfelől viszont ez a folyamat a társadalom egyre mélyebb diverzifikáltságával járt együtt, aminek következménye az lett, hogy a különböző elemek egyre inkább függeni kezdtek egymástól, még akkor is, ha az egyik egyértelműen alárendelt helyzetben is volt a másikkal szemben. Király függött az úrtól, úr a királytól, város a vidéktől és vidék a várostól, nemes a paraszttól és paraszt a nemestől. Mindenki egyre inkább rá volt utalva a másikra, a társadalmat egyre inkább átszőtte a kölcsönös függőség. A kulcs tehát, hogy az állam különböző tagjai között a viszonyok nem egyirányúak, hanem ugyanaz a viszony akár egyszerre lehet pozitív és negatív. Ez pedig egy folyamatos feszültséget teremtett a felek között, egyfajta törékeny egyensúlyt, ami felett az uralkodó csak azért tudott valamiféle kontrollt tartani, mert alávetettjei maguktól nem bírtak volna egymással, ezért mindegyik kénytelen volt (legalább időnként) a király támogatásáért folyamodni. (Ezt nevezi Elias királymechanizmusnak.) Ugyanakkor a tény, hogy a társadalmi egymásrautaltság egyre nőtt, ez egyben azt is jelentette, hogy a társadalmi csoportok fokozatosan többletjogokat tudtak szerezni maguknak - ez pedig lassan elvezetett minket oda, ahol ma a nyugati civilizáció van.

És itt találkozik egymással a kötet két fele. Eliasnak ugyanis az a baja az eddigi hipotézisekkel, hogy mind kiragadott pillanatokon keresztül, pontszerűen akarták magyarázni a civilizáció kialakulását. Pedig Elias szerint éppen az a lényeg, hogy nincsenek pillanatok, hanem egyetlen folyamat van, ahol a mikroszint eseményei (mint amilyen az asztali késhasználat) éppannyira lényegesek, mint Navarrai Henrik összes törvényei. Néhol túlírtnak tűnő szöveg, talán mert Elias a nüanszokon is hosszan hajlamos elidőzni. De érezni benne, forradalmi gondolatai vannak arról, hogyan kell szemlélni a történelmet, igyekszik olyan pszichológiai fogalmakat is integrálni (szégyen, feszélyezettség, egyéni agresszió, tudatalatti, stb.), amiket addig - és azóta is - a történészek bottal se piszkáltak. Összességében hihetetlenül izgalmas konstrukció a civilizációról, ami igazából nincs is, vagy legalábbis nincs kész, hisz folyton átalakul. Következésképpen talán pontosabb "civilizálódásról" beszélni. Néhol pedig még arról sem.

* Tegyük hozzá, amikor Elias a nyugati államról beszél, elsősorban a francia államról beszél. Ezzel együtt nem mulasztja el beleszőni fejtegetéseibe a német** vagy az angol állam sajátos fejlődési útjait sem, egyszerűen Franciaországot tartja leginkább alkalmasnak arra, hogy hipotézisét modellezze általa.
** Talán nem érdektelen (bár az értékelés ívéből kilóg) megemlíteni, hogy a francia és a német civilizációszemlélet között Elias fontos eltérést lát: az első a klasszikus "civilizáció", ami nyitott, és jellemzően az uralkodói udvarból lefelé terjed, a németre viszont inkább a "kultúra" elnevezést használja, ami a romantika hatására a hazafias polgárság körében jött létre, nem kis részben az idegen származású uralkodói házakkal szemben. Amíg a francia "civilizáció" lényege, hogy expanzív, meg akar honosodni mindenfelé, addig a német "kultúra" valami ellen határozza meg magát, ezért zártabb konstrukció. Bár magyar nyelvterületen a "kultúra" fogalma egyértelműen pozitív jelentéstartalommal bír, ezért ez a fejtegetés talán idegen tőlünk, de azért itthon is tapasztaljuk, hogy amelyik politikus a "mi kultúránkat" emlegeti, az többnyire valakivel szemben akar mozgósítani minket. show less

"Mozart's need for love had grown uncertain of itself in early childhood. His feeling of being unloved found constant confirmation in his changing experiences over the years, and the intensity of his unsatisfied desire to be loved, detectable as a dominant wish throughout his life, very largely determined what had meaning for him and what did not."--From the book.

One of the most important social thinkers of our time provides a haunting portrait of Mozart's life and creative genius. German show more sociologist Norbert Elias examines the paradoxes in Mozart's short existence--his brilliant creativity and social marginality, his musical sophistication and personal crudeness, his breathtaking accomplishments and deep despair.
Using psychoanalytic insights, Elias examines Leopold Mozart's carefully honed ambitions for his son and protege. From the age of six Mozart traveled with his father, performing in the major courts throughout Europe. The elder Mozart worked on his son "like a sculptor on his sculpture," and this deep bond formed the lietmotif in understanding Mozart's early talent and complicated psyche.

Mozart chafed at the constraints of Viennese courtly culture. Growing up in a society which viewed musicians as manual labourers producing entertainment for the court, he fought for an independent livelihood. Vienna's aristocracy ultimately turned its back on the composer, who faced mounting debts, no work, and no prospect of fulfilling his innermost desires. He died feeling that his life had become empty of meaning.
Elias ponders the concept of genius, which he sees as a complex marriage of fantasy, inspiration, and convention. In exploring the tension between personal creativity and the tastes of an era, he gives us a book of startling insight and discovery. show less

*The Civilizing Process* is dense, discursive, Germanic, and in some ways pre-professional in its sociology (Elias has to argue at length, for example, for a discipline of historical psychology that is now well-established), but also fascinating and, in places, hilarious.

The first third of the book details the historical development of manners in the West (primarily France, Germany and England) through a survey of etiquette instructions from the early middle ages to the nineteenth century. show more This is the hilarious part, as behaviors a modern adult would not even consider (such as pissing on the tapestries in a home, or picking up a turd and offering it to another person to smell) turn out to be learned aversions from which our ancestors had to be deterred. I loved the specificity of this portion of the book; the section on attitudes toward meat-eating was especially fascinating, and I adore the coinage "threshold of repugnance," which Elias uses throughout. Reading it transformed my view of my own reactions and behavior in many everyday situations, and made me think about how things I usually consider "natural," such as feeling disgusted upon walking by a pool of vomit next to a dumpster, actually result from a complex web of socio- and psycho-historical factors.

The last two-thirds of the book were more of a slog for me, but I'm glad I read them. They address the larger historical causes and effects that lead to the outward signs of "civilization" outlined in the first section. His view of history is sometimes uncomfortably teleological (all cultures are on some point of the same continuum, and the Western countries are the farthest advanced along it), but his observations are still quite interesting, and considering the publication date (1939) he takes a very balanced view toward Freud's psychoanalytical revolution - for Elias, it's important but in need of much further refinement. He makes many points which I found myself chewing over long after having read them, and applying to other histories and works of art.

Overall, I highly recommend it, although I might skip over the majority of Part IV, which is largely a reiteration of the points that have gone before, and go straight to the last, concluding section show less