Ingeborg Bachmann (1926–1973)

A soberba adaptação de Malina roteirizada por Elfriede Jelinek estreava há exatos 30 anos na Alemanha e eu sinceramente não sei do qual gosto mais, se do livro ou do filme.
O livro tem uma estrutura interessante: dividido em três partes, a primeira dá conta do envolvimento da narradora (obviamente com tintas autobiográficas da Bachmann) com Ivan, na segunda parte (e seu ápice narrativo) é um desenrolar contínuo e febril sobre as questões arquetípicas que envolvem o passado show more austríaco (especialmente a contemporaneidade/conterraneidade da narradora com Hitler) e finalmente a terceira parte é sobre o apagamento e invisibilidade feminina e o porquê de Malina ser o personagem título.
Na versão fílmica tudo isso é trazido de forma brilhante com um ponto que me fez gostar ainda mais: o leitmotiv do fogo sempre em cena, indicando também a causa da morte da própria Ingeborg Bachmann, o apagamento da escritora diante da chama sempre presente. show less

Bachmann szereplői nagyon nem érzik jól magukat. Valami kizökkentette őket az időből. Eltévedtek benne. Ezek a történetek olyanok, mint a labirintus*: a tudat elnyújtott kacskaringóiban bolyongunk egy rémes belső terem felé, és véletlenül nincs nálunk a fonál. Ez nem baj – én szeretem az olyan írásokat, amik nem érzik jól magukat. Szoktam is mondani a szerzőknek: gyertek, vágjátok belém a szuronyt! Forgassátok is meg! Kínozzatok! Dobjatok a pöcegödörbe! show more Úgyhogy erre a könyvre is látatlanban öt csillagot adtam volna. Talán ez volt a gond. Végig az járt az eszemben, hogy én ezt máshogy írtam volna meg – ami nyilván a legócskább dolog, amit olvasó mondhat, mert erre az az adekvát válasz, hogy akkor nesze, írjad meg máshogy. Meg az is az eszemben járt, hogy a különböző történetek szereplői és szituációi felcserélhetők egymással – hogy tulajdonképpen újra és újra ugyanazt az elbeszélést olvasom. Tudom, ez a monománia, és hát vannak monomán írók. Sőt: vannak eszméletlenül jó monomán írók is. Elfogadom, hogy Bachmann is közéjük tartozik – csak nekem most nem esett jól. Talán szakaszokban kellett volna olvasnom, nem így egyben.

(Az igazság kedvéért tegyük hozzá, mert szeretem a lehúzós kritikát, de az igazságot jobban: két nagyon jó – talán mert konvencionálisabb –, és egy káprázatos novellát azért találtam benne. Az utolsó kisregényt is nagyra értékeltem, csak már jól ki lettem fárasztva előtte.)

* Santarcangeli óta mindenhová labirintusokat vizionálok. De tényleg. show less

La obra de Ingeborg Bachmann no sólo representa el compromiso político de su autora sino también una búsqueda incesante de un nuevo lenguaje para encontrar la verdad.
Un grito a quien no quiere condenar el pasado nazi de su país, Austria y un aviso sobre la permanencia en el poder de aquellos que habían provocado esta tragedia.
Y un verso premonitorio que pone la carne de gallina: "Con la mano chamuscada sigo escribiendo sobre la naturaleza del fuego"

Das dreißigste Jahr is a collection of seven short prose pieces all written in the late 1950s. There are two "key themes" that run through all the pieces, in various ways: the unequal relations between men and women, and the moral problem of living in a post-war world. As you would expect (in hindsight) there's a strong feminist sensibility everywhere, but oddly enough Bachmann chose to write four of the seven from an explicitly masculine point of view, and one from a point of view that show more does not bring the narrator's gender into play. Only "Undine goes" and "A step to Gomorrah" have explicitly feminine narrative viewpoints.

All the pieces seem to deal with people who are facing a crucial choice in their lives, but who ultimately don't quite have the courage to take it.

The title story is a miniature version of the classic German form, the Bildungsroman, describing a year in the life of a young man who suddenly realises that he's going to be thirty, and that all the endless possibilities there used to be in his life are condensing into the choices he has already made. It's the most ambitious in the collection in terms of form, switching between third and first person, prose and poetry, bringing in a character "Moll" who turns out to be a composite of all the hero's mediocre friends, and generally hitting us with the full armoury of modernist writing. And it works.

But I think the pieces that will stick in my mind most are the shorter opening and closing stories. The first is a beautiful, but jagged and painful, account of how the terrible experience of war has made it impossible to reconnect with memories of childhood and the comfortable isolation of small-town life; the last is Undine's delightfully lyrical, angry, sad and ultimately affectionate farewell rant directed at humans in general and men named Hans in particular. Definitely something you should have on hand for the Hans in your life... show less