Julien Green (1900–1998)

Not quite a coming-of-age story, more an awakening of sexual consciousness without overstepping any Catholic boundaries. The narrator, Denis, is a boy growing up in a bourgeois Paris household. In his teens he finds himself oddly drawn to Greek sculptures (so we know where this is going, even if he doesn’t). After his mother’s death, the reappearance of his five-years-older cousin Claude — who has been away in the army — makes pieces fall into place in Denis’s mind, and he realises show more why he finds those memories of Claude lifting him onto bridge parapets as a small boy so potent, and what was really going on when his classmate Rémy engineered a confrontation between himself, Denis and Rémy’s girlfriend Andrée. Beautifully written, a vivid, smouldering description of growing up gay in a claustrophobic small family, but the limits Green sets himself make it more of an interesting period piece than anything else — and even with that amount of self-censorship, he probably wouldn’t have been able to get away with it in Britain or the US in the early thirties. show less

Elisabeth, a tizenegy éves kis hölgy egy családi tragédia folytán három nagynénjére lesz bízva, akikhez képest Macbeth boszorkányai random Disney-hercegnőknek tűnnek. Mivel régebben már olvastam egy Julien Green-regényt, nem ért meglepetésként, a szerző miféle „hideg pokolba” taszította szereplőjét – úgy fest, az emberi kapcsolatokról az úrnak elég sivár véleménye van. Nagyon szorítottam Elisabethnek, hogy valamiképpen kászálódjon ki a vénasszonyok show more karmai közül, és hát ki is kászálódik egy időre: 16 éves koráig egy viszonylag (!) emberséges családi környezetben cseperedik-kamaszodik. De aztán az írón ismét elhatalmasodik a vágy, hogy a sorssal elagyabugyáltassa főhősét, ennek folyományaként E. egy különös kastélyba kerül – és itt ismét kanyart vesz a történet, egy lecsupaszított Zola-regény helyett ugyanis mintha valami gótikus rémregényben találnánk magunkat, annak minden kellékével: a kastély lábánál terpeszkedő szakadékkal*, kitömött állatokkal, néma szobákkal és furábbnál furább lakókkal, akik mintha allergiásak lennének a napfényre**. Green kastélybelsője az atmoszférateremtés egyik csúcsa – nagyon tudja, hogyan kell olyan kulisszákat teremteni, ahol egy idő után még a leghétköznapibb történésekbe is beleborsódzik az olvasó háta – épp azért, mert egy ilyen helyen ami hétköznapi… hát… alkalmasint az a leggyanúsabb. Mesteri az is, ahogy a kastély lakóit elrendezi a ház ura, a rejtélyes Edme úr körül, aki láthatatlanul is irányítja pályájukat, valahogy úgy, ahogy a nap irányítja a bolygók keringését. Az ő sejtelmes figurája teszi, hogy e regény valamiféle tanmesévé változik kiszolgáltatottságról és uralkodásról, és ugyanakkor több is lesz, mint szimpla tanmese. Olvasásra érdemes francia klasszikus a XX. század első feléből.

* És hát ahol szakadék van, ugye…
** Nem, nem vámpírok. Bár egy pillanatig én is azt hittem. show less

In intermingling biography and lore, culture and history, and sympathy with academic examination, Green accomplished a beautiful and impressive biography of Francis of Assisi. In short straight-forward chapters, Green examines Francis' short life, from beginning to end, bringing to life the world he lived in at the beginning of the thirteenth century. The end result is a beautiful examination of a man and his belief--not only in God, but in the wonder of the world around him and in the show more goodness of people. More related to simple goodness than to religion, the book explores what belief means by centering on the transformation that occurred in Francis' life, and whether the book finds readers who believe or disbelieve in the possibility of miracles, it will find a way to touch the spirit of any reader through this straight-forward and careful depiction.

Touching, smart, and detailed, this book is, very simply, worth reading.

Absolutely recommended. show less

A novella of poetic vignettes, I had to be in the right mood to enjoy these. In the right frame of mind, they're romantic, nostalgic and evocative. In the wrong frame, they sound like a fatuous elitist wailing about beautiful buildings being torn down for the vulgar reason of improving the lives of Paris' inhabitants.