Péter Nádas

Az ilyen kis encsembencsem-könyvek* azért vannak, hogy az ember elolvassa őket, és az elolvasás után is időnként elővegye, hálatelt szívvel lapozgassa, és örüljön, hogy van. Épp ezért az illusztrációk benne csaknem olyan fontosak, mint maga a szöveg – ezért e két elemet külön értékelem.

1.) Szöveg. Nádas Péter. Nádas Péter az Nádas Péter. Világklasszis. Még ha „csak” középkori várostanulmányt ír, a sólepárlásról meg harangok hangzásáról show more beszél (erős túlzással: a semmiről), az is kész öröm, mert szemet gyönyörködtetően tiszta és szép és egész minden sora. Nem értek azzal egyet, hogy bizonyos szövegeit nem kéne könyv formátumban megjelentetni, egyszerűen azért, mert egy világklasszisnak minden szava arany – kereskedelmi értelemben is, de irodalmi értelemben is, mert potenciálisan ott van benne az ő sajátos talentuma, még ha félálomban írta is. (Ha meg nincs benne, hát az külön érdekes, és ezért kell megjelentetni.) Szóval adjunk csak ki minden szöveget a nagyoktól, legfeljebb mi lepontozzuk.
2.) Illusztráció. Az az alapelvem, hogy általában véve a művészetek esetében a technikai tudásnál fontosabb, hogy az embert a mű elgondolkodtassa. De ha az ember azért gondolkodik el bizonyos rajzokon, mert nem érti, hogy kerülhettek egyáltalán bele a kötetbe, az régen rossz. Nem arról van szó, hogy Forgách kategorikusan rosszul rajzolna – én például férfiasan bevallom, nem tudnék olyan harangot alkotni, mint ő**. De én nem is vetemednék arra, hogy egy Nádas-könyvbe belefirkálgassak. Csak hogy értsük: van egy Nobel-aspiráns írónk, akinek a munkáját illusztrálni kéne. Józan paraszti ésszel azt gondolnám, hogy ilyenkor megkeresnek egy olyan illusztrátort, aki szakmájában hasonlóan az elit része. Ehelyett mi történt? Megkértek egy írót (értsd: egy nem-illusztrátort, vagyis egy lelkes amatőrt), hogy bariságból skicceljen már egyet-kettőt a lapszélre. Mit mondhatnék erre?

A kis (és amúgy tipográfiailag csinos) kötet két annyira elütő minőségből áll, amit én egyszerűen képtelen vagyok összeegyeztetni. Próbáltam, de elzsibbadt tőle a nyúltagyam. Ezért nem is csillagozom – nincs szívem lehúzni Nádas szövegeit csak azért, mert valaki valahol úgy gondolta, hogy jó ötlet ilyen házibarkács grafikákkal megtámogatni őket.

* Vagyis olyan könyv, ami kicsi, szép, de cserébe drága. És még mielőtt bárki felemlegetné, hogy ezek a kötetek a zsebmetszés minősített esetei, meg kell jegyezzem: az ilyen drágaságok azért nyertek mostanában teret, mert megfelelő kiadói válaszok az e-könyvre – olyan helyre viszik el az irodalmat, ahová az elektronikus tartalom nem tudja követni őket.
** Viszont dögöljek meg, ha kört és ellipszist nem rajzolok pontosabban, mint Forgách. És hogy forgassam még a kést: legalább öt ismerősömet meg tudnám nevezni, aki harangot IS jobban rajzol. show less

"Parallel straight lines are straight lines which, being in the same plane and being produced indefinitely in both directions, do not meet one another in either direction."
-Euclid, The Elements

A fitting title, Parallel Stories. This myriad of characters endures through the same torrents of history, somehow, but they never really meet. This big brick is already getting comparisons to War and Peace, and I felt compelled to see for myself.

Adorno is famous for saying there can be no art after show more the Holocaust. Some are tempted to say he was right. Old style visions of beauty and form and the old-Burke 'sublime and beautiful' definitions are sidelined, or far distant from our present reality they are unrecognizable (Lem, etc.). But that's not for me to say.

Instead, we see many distorted, mournful, shrieking works, from the angry screechings of Russian parallel cinema, to the discordant compositions of Ligeti, Penderecki, and Xenakis, the bloodlands of Eastern Europe after the Nazis and the Soviets have produced a frightening and tragic corpus.

So to the actual book. It starts with a murder, and wanders and traces a sticky path through the 20th century ,moving from character to character, with some of the most tenuous links between them, and the backdrop of history rages on, from the Arrow Cross to the Hammer and Sickle.

The other backdrop to the novel, apart from history is the stench. Let me clarify for a minute here. The author does not hesitate nor shy away from history, nor does he shy away from the disgusting, the sticky, the intimate scenes of the characters' lives, from homosexual liaisons to lovers to the one part where a prisoner is covered in shit on a train car. Not too much of the other body functions, but there is a large, perhaps uncomfortable amount of sex. Is it obscene? Perhaps, as much as the history is. It does serve as a very thorough and intimate-as-close-as-possible view of the characters heads.

The psychology of the novel is amazing, and too dense for some. The filtering of tragedy and love through these characters' heads is astonishing. Make sure to keep a list handy, to keep track of them all.

This is an astonishing and inimitable read. Those with soft stomachs need not apply. The damn thing is haunting my dreams. show less

The flammable human colloid gathered in the ditches, fat and marrow arranged in fine layers according to their relative density; the religion teach or the retired banker watched as fires burst to life with fat and flames flaring up from the depths.

This particular scene is not indicative of the spiralling core of Parallel Stories. The novel's soul is of a softer vice, one more suggestive, dispiriting and, often, spermy.

The action occurs largely in Budapest and Berlin, though other show more destinations in Hungary and Germany are featured. There are three timelines: 1) both before and during the Second World War, 2) 1956 and 3) 1989. The prose floats from scene to scene, often returning to an earlier situation but from a different perspective, gradually something else occurs. Associations are made. Narratives are linked. Accounts unravel and are dispelled. Sins are not confessed. Doubts linger. A Cubist gestalt doesn't quite triumph, but a sense-making (to paraphrase Herr H) stains as it signifies.

I read most of this while in Berlin, most of which over a single weekend as I was recovering from a classic case of cobble-hobbled knee. I was asked about the book by my mother-in-law. She asked with a smile. I had just read an account of a shadowy orgy in a filthy public restroom. I sensed she KNEW. I blushed and felt dirty.

There are a host of disorders swimming through the protagonists. Despite the grotesque trappings, none of those afflcited appeared contrived, nor entirely foreign. Péter Nádas has a penned an ugly work, one which may be one of the most important novels of the last 20 years. show less

Mit nekem, te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája! Hiszen idén abban a példátlan szerencsében volt részem, hogy a XX-XXI. század két meghatározó írójától is sikerült egy-egy meghatározó regényt elolvasni – mégpedig eredeti nyelven. Ez a két író Krasznahorkai, és most: Nádas Péter. Momentán ez az a dolog, amiért tartom szerencsémnek, hogy magyar vagyok – mit csináljak, nem bizserget sem a gazdaságunk dübörgése, sem az, hogy politikai show more vezetőink egyre potensebbek, már ami a maszkulin verbalitást (köznapi nevén: tuskóság) illeti. És hát bízom benne, ez az, ami számít, hogy generációs távlatból nézve a „magyar” azt jelenti majd: Kertész, meg Esterházy, meg Krasznahorkai, meg Nádas, nem a balkáni retorikát.

Amúgy meg mit is mondhatnék a könyvről – mit lehet mondani egy könyvről, ami ilyen sok dologról szól? Meglepően keveset. Úgyhogy az ember kénytelen magáról beszélni, ahogy azt Nádas is teszi, remélve, hogy közben (mintegy véletlenül) mindenről beszél.

Szóval: ez a könyv Nádas Péterről szól. A Nádas-famíliáról. Hogy az egyik oldalon bemegy a világ, és bemegy a történelem, a másik oldalon meg kijön Nádas Péter. Egy elképesztő színvonalon megkonstruált új valóságról van itt szó – méltóságteljes, érzékeny szöveg, amiben nem találni egyetlen megbicsakló mondatot. Nem könnyű olvasmány, aminél fogva Kornél-koefficiense* is igen magas – egyszerűen nem hagyja, hogy a saját ritmusunkban olvassuk, rákényszeríti az emberre a saját lassú hömpölygését. A legjobb, amit tehetünk: hogy megadjuk magunkat neki. Hagyjuk, hogy maga alá gyűrjön. Jó lesz, higgyük el.

Sajnos a könyv egyetlen botlása (véleményem szerint) épp a vége: kicsit testidegen. Ott picit hiányolom az elmaradt katarzist, amiért azonban kárpótol a főszövegben elhelyezett számos fiók-katarzis.

* Kornél-koefficiens: az irodalomtudományban (egyelőre csak általam) alkalmazott mérőszám, ami jelzi, hogy egy adott könyv olvasásakor mennyire vagyunk kizökkenthetőek, képesek vagyunk-e akkor is követni a szöveg logikáját, ha közben olyasféle, amúgy információtartalommal nem bíró kiáltások hallatszanak a szomszéd szobából, mint amilyen az „Apa! A Kornél már megint szívat!” mondat**. (Hívhatnám persze Emma-koefficiensnek is, de úgy nem alliterál.)
** Természetesen az információtartalommal rendelkező mondatok (pl. „Apa! Pisiltem és kakiltam és kész vagyok!”) más megítélés alá esnek, ilyenkor MINDENKÉPPEN ki kell zökkenni a könyvből. És hát nyilván elképzelhető olyan helyzet is, amikor az információtartalommal nem bíró mondat („Apa! A Kornél megint szívat!”) hirtelen információval telik meg („Apaaaaa! A Kornél megharapott!!!”). Ilyenkor is kénytelenek vagyunk otthagyni olvasmányunkat, hogy elejét vegyük a felek további fizikai interakciójának. show less