John Keane (1)
Author of Tom Paine: A Political Life
For other authors named John Keane, see the disambiguation page.
About the Author
John Keane is a professor of politics at the University of Westminster and the director of the Centre for the Study of Democracy
Works by John Keane
Associated Works
Tagged
Common Knowledge
- Gender
- male
- Short biography
- [excerpt from author's website]
Born in southern Australia, John Keane is Professor of Politics at the University of Sydney and at the Wissenschaftszentrum Berlin (WZB). He first studied Politics, Government and History at the University of Adelaide, winning the Tinline Prize for a First Class Honours with Highest Distinction (1971). He won a Commonwealth Fellowship to study at the University of Toronto, where in the fields of philosophy and political economy he was awarded a doctorate and mentored and supervised by C.B. Macpherson. He later held a post-doctoral fellowship at King's College, at the University of Cambridge, where he worked closely with Anthony Giddens, Quentin Skinner and other leading scholars. - Map Location
- Australia
Members
Reviews
Nagyon lassan haladtam ezzel a kötettel, párszor ledobta az agyam a láncot, amíg benne tekertem. Szó se róla, Keane egy hihetetlenül rétegzett tudással megáldott társadalomtudós, aki azonban hajlamos a nyelvi körülményességre. Pedig tud ő lendületes is lenni, ez a nacionalizmusról szóló indulattal átszőtt fejezetekben válik nyilvánvalóvá. Csak épp nem akar. Ő alapos és mindenre kiterjedő kíván maradni, többnyire ráérősen ballagja körül a dolgokat, az show more olvasót is belekényszerítve ebbe a tempóba – ami mondjuk jó, mert így muszáj magamnak is kétszer-háromszor-hatszor átforgatnom magamban az olvasottakat.
És hát forgassam is, mert a téma megérdemli. A civil társadalom ugyanis a demokrácia alapja, sokkal inkább lényegi eleme, mint a rendszeres és ún. „szabad” választás*. A civil társadalom lényegében annak az érmének a másik oldala, aminek az egyik oldalán az állam van. Önszerveződő, önreflexív állampolgári közösségek komplex és állandóan változó hálózata, amelyek függetlenek a kormányzattól. Működésük során egyfelől kijelölik annak határait, másfelől pedig (és ez az, amit a populista kormányzatok elfelejtenek, vagy észre sem akarnak venni) bizonyos feladatokat átvállalnak tőlük. Létük garancia a demokratikus működésre, mert folyamatos visszajelzésekkel látják el az államapparátust, kapcsolatot teremtenek közte és a lakosság között, kritikát fogalmaznak meg felfelé, és közösségeket teremtenek lefelé.
Keane azonban túllép a civil társadalom idealista szemléletén. Számára a civil társadalom nem egyfajta társadalmi mennyország, hanem önmagában egy demokráciaparadoxon. Ugyanis nemcsak a pozitív állampolgári képességeket őrzi meg, hanem lényéből fakadóan folyamatosan újratermeli azokat az erőket, amelyek elpusztíthatják. A keretek, amelyek a civil társadalmat lehetővé teszik, szükségszerűen lehetőséget adnak ugyanis a demokráciakritikus csoportosulásoknak is. Nacionalistákat, oltáselleneseket, konteóhívőket, EU-szkeptikusokat nevelnek, akik aztán a civil társadalom védőszárnyai alatt megerősödnek, és megerősödve alkalmasint arra a következtetésre jutnak, hogy el kéne pusztítsák szoptatós dajkájukat**. Mert szeretik a pluralizmust, a vélemény- és sajtószabadságot, amennyiben annak léte értük dolgozik, de amint már nem, máris felszámolnák.
Ez egy komoly ellentmondás, de az a helyzet, hogy muszáj együtt élni vele. A demokrácia ugyanis olyan politikai rend, ami a folyamatos konfrontációra épül. Az állampolgár egyik feladata, hogy vitázzon, kiálljon érdekei mellett, összefoglalva: politizáljon. Ez sokaknak nem tetszik. Szívesen megszabadulnának az ezzel járó felelősségtől, átruházva azt egyetlen tekintélyelvű vezetőre. Ugyanakkor a demokrácia a konfrontációt mindig takaréklángon igyekszik tartani, kiherélve annak erőszakos jellegét – az autoriter rendszerben viszont a konfrontáció ugyan sokáig láthatatlan tud maradni, de ha végül felszínre kerül, többnyire csupasz lesz és véres, mert a civil társadalom nem tompítja haragját. Mondhatni, a civil társadalom az eseti, de brutális agressziót felváltja permanens, de élhetően piszlicsáré küzdelmekre.
Ugyanakkor akárhogy is, de Keane a priori veszi, hogy civil társadalom van. Én meg rezignáltan a Maslow-piramisra gondolok. Hogy akinek azon kell agyalnia, holnap mit eszik és mit iszik, attól milyen jogon várjuk el, hogy felelős polgárként érdekvédelmi szervezetek kialakításában ügyködjön. Nem áll szándékomban hozzátenni a magam sztereotípiáit az utóbbi napokban akuttá vált vidék-főváros szembenálláshoz (annál is inkább, mert aki valaha nyitott szemmel járt a Moszkván vagy a Blahán, tudhatja: a kiszolgáltatottság nem a vidék privilégiuma), ugyanakkor nehéz nem észrevenni a szakadékot. Ami (nézetem szerint) pont a civil társadalom hiányából ill. meglétéből fakad. És ez nem mentális különbség, sőt, hajlok rá, nem is pusztán szociológiai. Hanem egyfajta hálózatelméleti probléma. Aki ugyanis falun él, annak korlátozott számú kapcsolódási pont áll rendelkezésére a világgal, más emberekkel, más nézetekkel. Ha ezek közül a kapcsolódási pontok közül az állam csak néhányat elfoglal, eltorzít vagy kikapcsol, bénítóan leszűkülnek az állampolgár lehetőségei. Ezzel szemben ahogy haladunk a nagyobb népsűrűség felé (amelynek csúcsán a metropolisz van - nevezhetjük ezt rosszmájúan Budapest-Vassurány tengelynek****), annál inkább szaporodnak a potenciális közösségi kapcsolódási pontok. A kapcsolódási pontok szaporodása pedig lehetőséget teremt arra, hogy tájékozottabbak legyünk, jobb állást találjunk, valamint olyan embereket, akikkel érdemben megbeszélhetjük a minket érdeklő problémákat, és akik (akár) arra is hajlandóak, hogy velünk együtt tegyenek valamit a közösen megfogalmazott célokért. Az állam pedig nem tudja az összes kapcsolódási pontot leárnyékolni, kellemetlenkedik, de képtelen ellehetetleníteni azt az információáramlást, ami a civil társadalom egyik alapja.
Azt gondolom, a következő évek legfőbb feladata, hogy a társadalom minél szélesebb szegmensében megteremtsük az államfüggetlen közösségekhez való csatlakozás lehetőségét. Vagyis: növelni kell a kapcsolódási pontok számát a legkisebb faluban is. Ezzel teremtjük meg az esélyt, hogy a civil társadalmi hálózat ne csak budapesti (vagy szegedi, pécsi, nagykovácsi) anomália legyen, hanem ténylegesen magyar. Az ugyanis bebizonyosodott, hogy Keane-nek igaza van: civil társadalom nélkül nincs demokrácia. A civil társadalom nélkül, felülről megteremtett demokrácia csak üres héj, amit a legerősebb (és legcinikusabb) kutya játszva a maga képére formálhat.
* Azért „ún.”, mert egy választás csak névleg lehet szabad, ha nincs civil társadalom. De erre később visszatérek, reményeim szerint.
** Emlékezhetünk arra, hogy a fidesz az MSZP-től elszenvedett választási vereség után szintén visszavonult a civil szférába, és elkezdte szervezni a Polgári Körök*** rendszerét, amelyek elengedhetetlen elemei voltak a későbbi terjeszkedésnek. Amikor pedig hatalomra került, nekiállt vegzálni a civileket, mert pontosan tudja, hogy az a közeg, ami az ő felemelkedését lehetővé tette, esetleg másokat segíthet a célok elérésében.
*** A Polgári Körről jut eszembe: akkoriban még Márai, a polgárfenomén volt a fidesz kulturális ikonja, most meg Kis Grofó. (Amúgy tudja valaki, minek a rövidítése a "grofó"? Vagy nem rövidítés, hanem a "gróf" hosszítása?) Szerintem téved, aki ebben valami intellektuális zuhanórepülést lát. Egyszerűen arról van szó, hogy akkoriban a fidesz még ugyanabban a kultúrában mozgott, amiben mi: Márait idézett, amire lehetett Bibót idézni, Szücs Jenőt, vagy akár másik Márait. Most viszont átment egy másik pályára, ahol a világ minden bölcs idézete hatástalan. Ezen a pályán vurstli van, hurkasütő, langyos sör, a színpadon meg Kis Grofó playbackel. És bár én herótot kapok Kis Grofótól, de el kell ismernem, az ő személye inkább zászlaja a magyar népléleknek, mint a Márai-Bibó-Szücs triász. Erre reflektálni logikus politikai lépés – és nem is önmagában ördögtől való. Hisz végtére is nekik nagyobb szüksége van az állami figyelemre, mint nekem, aki kösz, jól elvagyok a könyveim között. A bűn az, amikor ezt a társadalmi csoportot a politika konzerválja a maga leszakadtságában, elrakja (mint befőttet), hogy a legközelebbi választásnál is kéznél legyen.
**** Vassurány (https://24.hu/belfold/2022/04/06/gyermekvedelmi-nepszavazas-vassurany-igenek-aranya-magas/) amúgy tökéletes példája annak, mennyire kontraproduktív a fidesz káderszelekciója. Ugyanis nyilván nem arról van szó, hogy a vassurányiak hülyébbek a magyar átlagnál, hanem egyszerűen arról, hogy a funkcionárius, akinek el kellett volna magyaráznia a szavazóknak, hová ikszeljenek, pont annyira tájékozott, mint azok, akiket tájékoztatnia kellett. Ez pedig tündökletes illusztráció ahhoz, mivé lesz az ország, ha kellő lojalitás esetén még az se baj, ha a káder történetesen orvosi értelemben idióta. show less
És hát forgassam is, mert a téma megérdemli. A civil társadalom ugyanis a demokrácia alapja, sokkal inkább lényegi eleme, mint a rendszeres és ún. „szabad” választás*. A civil társadalom lényegében annak az érmének a másik oldala, aminek az egyik oldalán az állam van. Önszerveződő, önreflexív állampolgári közösségek komplex és állandóan változó hálózata, amelyek függetlenek a kormányzattól. Működésük során egyfelől kijelölik annak határait, másfelől pedig (és ez az, amit a populista kormányzatok elfelejtenek, vagy észre sem akarnak venni) bizonyos feladatokat átvállalnak tőlük. Létük garancia a demokratikus működésre, mert folyamatos visszajelzésekkel látják el az államapparátust, kapcsolatot teremtenek közte és a lakosság között, kritikát fogalmaznak meg felfelé, és közösségeket teremtenek lefelé.
Keane azonban túllép a civil társadalom idealista szemléletén. Számára a civil társadalom nem egyfajta társadalmi mennyország, hanem önmagában egy demokráciaparadoxon. Ugyanis nemcsak a pozitív állampolgári képességeket őrzi meg, hanem lényéből fakadóan folyamatosan újratermeli azokat az erőket, amelyek elpusztíthatják. A keretek, amelyek a civil társadalmat lehetővé teszik, szükségszerűen lehetőséget adnak ugyanis a demokráciakritikus csoportosulásoknak is. Nacionalistákat, oltáselleneseket, konteóhívőket, EU-szkeptikusokat nevelnek, akik aztán a civil társadalom védőszárnyai alatt megerősödnek, és megerősödve alkalmasint arra a következtetésre jutnak, hogy el kéne pusztítsák szoptatós dajkájukat**. Mert szeretik a pluralizmust, a vélemény- és sajtószabadságot, amennyiben annak léte értük dolgozik, de amint már nem, máris felszámolnák.
Ez egy komoly ellentmondás, de az a helyzet, hogy muszáj együtt élni vele. A demokrácia ugyanis olyan politikai rend, ami a folyamatos konfrontációra épül. Az állampolgár egyik feladata, hogy vitázzon, kiálljon érdekei mellett, összefoglalva: politizáljon. Ez sokaknak nem tetszik. Szívesen megszabadulnának az ezzel járó felelősségtől, átruházva azt egyetlen tekintélyelvű vezetőre. Ugyanakkor a demokrácia a konfrontációt mindig takaréklángon igyekszik tartani, kiherélve annak erőszakos jellegét – az autoriter rendszerben viszont a konfrontáció ugyan sokáig láthatatlan tud maradni, de ha végül felszínre kerül, többnyire csupasz lesz és véres, mert a civil társadalom nem tompítja haragját. Mondhatni, a civil társadalom az eseti, de brutális agressziót felváltja permanens, de élhetően piszlicsáré küzdelmekre.
Ugyanakkor akárhogy is, de Keane a priori veszi, hogy civil társadalom van. Én meg rezignáltan a Maslow-piramisra gondolok. Hogy akinek azon kell agyalnia, holnap mit eszik és mit iszik, attól milyen jogon várjuk el, hogy felelős polgárként érdekvédelmi szervezetek kialakításában ügyködjön. Nem áll szándékomban hozzátenni a magam sztereotípiáit az utóbbi napokban akuttá vált vidék-főváros szembenálláshoz (annál is inkább, mert aki valaha nyitott szemmel járt a Moszkván vagy a Blahán, tudhatja: a kiszolgáltatottság nem a vidék privilégiuma), ugyanakkor nehéz nem észrevenni a szakadékot. Ami (nézetem szerint) pont a civil társadalom hiányából ill. meglétéből fakad. És ez nem mentális különbség, sőt, hajlok rá, nem is pusztán szociológiai. Hanem egyfajta hálózatelméleti probléma. Aki ugyanis falun él, annak korlátozott számú kapcsolódási pont áll rendelkezésére a világgal, más emberekkel, más nézetekkel. Ha ezek közül a kapcsolódási pontok közül az állam csak néhányat elfoglal, eltorzít vagy kikapcsol, bénítóan leszűkülnek az állampolgár lehetőségei. Ezzel szemben ahogy haladunk a nagyobb népsűrűség felé (amelynek csúcsán a metropolisz van - nevezhetjük ezt rosszmájúan Budapest-Vassurány tengelynek****), annál inkább szaporodnak a potenciális közösségi kapcsolódási pontok. A kapcsolódási pontok szaporodása pedig lehetőséget teremt arra, hogy tájékozottabbak legyünk, jobb állást találjunk, valamint olyan embereket, akikkel érdemben megbeszélhetjük a minket érdeklő problémákat, és akik (akár) arra is hajlandóak, hogy velünk együtt tegyenek valamit a közösen megfogalmazott célokért. Az állam pedig nem tudja az összes kapcsolódási pontot leárnyékolni, kellemetlenkedik, de képtelen ellehetetleníteni azt az információáramlást, ami a civil társadalom egyik alapja.
Azt gondolom, a következő évek legfőbb feladata, hogy a társadalom minél szélesebb szegmensében megteremtsük az államfüggetlen közösségekhez való csatlakozás lehetőségét. Vagyis: növelni kell a kapcsolódási pontok számát a legkisebb faluban is. Ezzel teremtjük meg az esélyt, hogy a civil társadalmi hálózat ne csak budapesti (vagy szegedi, pécsi, nagykovácsi) anomália legyen, hanem ténylegesen magyar. Az ugyanis bebizonyosodott, hogy Keane-nek igaza van: civil társadalom nélkül nincs demokrácia. A civil társadalom nélkül, felülről megteremtett demokrácia csak üres héj, amit a legerősebb (és legcinikusabb) kutya játszva a maga képére formálhat.
* Azért „ún.”, mert egy választás csak névleg lehet szabad, ha nincs civil társadalom. De erre később visszatérek, reményeim szerint.
** Emlékezhetünk arra, hogy a fidesz az MSZP-től elszenvedett választási vereség után szintén visszavonult a civil szférába, és elkezdte szervezni a Polgári Körök*** rendszerét, amelyek elengedhetetlen elemei voltak a későbbi terjeszkedésnek. Amikor pedig hatalomra került, nekiállt vegzálni a civileket, mert pontosan tudja, hogy az a közeg, ami az ő felemelkedését lehetővé tette, esetleg másokat segíthet a célok elérésében.
*** A Polgári Körről jut eszembe: akkoriban még Márai, a polgárfenomén volt a fidesz kulturális ikonja, most meg Kis Grofó. (Amúgy tudja valaki, minek a rövidítése a "grofó"? Vagy nem rövidítés, hanem a "gróf" hosszítása?) Szerintem téved, aki ebben valami intellektuális zuhanórepülést lát. Egyszerűen arról van szó, hogy akkoriban a fidesz még ugyanabban a kultúrában mozgott, amiben mi: Márait idézett, amire lehetett Bibót idézni, Szücs Jenőt, vagy akár másik Márait. Most viszont átment egy másik pályára, ahol a világ minden bölcs idézete hatástalan. Ezen a pályán vurstli van, hurkasütő, langyos sör, a színpadon meg Kis Grofó playbackel. És bár én herótot kapok Kis Grofótól, de el kell ismernem, az ő személye inkább zászlaja a magyar népléleknek, mint a Márai-Bibó-Szücs triász. Erre reflektálni logikus politikai lépés – és nem is önmagában ördögtől való. Hisz végtére is nekik nagyobb szüksége van az állami figyelemre, mint nekem, aki kösz, jól elvagyok a könyveim között. A bűn az, amikor ezt a társadalmi csoportot a politika konzerválja a maga leszakadtságában, elrakja (mint befőttet), hogy a legközelebbi választásnál is kéznél legyen.
**** Vassurány (https://24.hu/belfold/2022/04/06/gyermekvedelmi-nepszavazas-vassurany-igenek-aranya-magas/) amúgy tökéletes példája annak, mennyire kontraproduktív a fidesz káderszelekciója. Ugyanis nyilván nem arról van szó, hogy a vassurányiak hülyébbek a magyar átlagnál, hanem egyszerűen arról, hogy a funkcionárius, akinek el kellett volna magyaráznia a szavazóknak, hová ikszeljenek, pont annyira tájékozott, mint azok, akiket tájékoztatnia kellett. Ez pedig tündökletes illusztráció ahhoz, mivé lesz az ország, ha kellő lojalitás esetén még az se baj, ha a káder történetesen orvosi értelemben idióta. show less
The Shortest History of Democracy: Four Thousand Years of Self-Government―A Retelling for Our Times (Shortest History Series) by John Keane
The Shortest History of Democracy by John Keane is a short but concise history that goes into more depth than one might expect.
This little volume does more than just give a history, it also highlights the fact that democracy is not guaranteed to survive. In fact, it is through seeing how democracy has changed and evolved over the years, even at times into less desirable forms, that offers hope for its future. At turns uplifting and disconcerting, we are ultimately left with some hope even if show more it might seem like dark days indeed.
My favorite section was his explanation and analysis of monitory democracy. Keane offers some perspective that, while perhaps isn't new, is too often ignored or overlooked. But more than anything, even though this is a history, it is one that has an eye on the future and what that future might be. It is up to us to learn and start doing what we must to create the type of democracy we want.
Highly recommended for those wanting a brief history as well as those who want a big picture refresher to help them gain some grounded perspective on current events.
Reviewed from a copy made available by the publisher via NetGalley. show less
This little volume does more than just give a history, it also highlights the fact that democracy is not guaranteed to survive. In fact, it is through seeing how democracy has changed and evolved over the years, even at times into less desirable forms, that offers hope for its future. At turns uplifting and disconcerting, we are ultimately left with some hope even if show more it might seem like dark days indeed.
My favorite section was his explanation and analysis of monitory democracy. Keane offers some perspective that, while perhaps isn't new, is too often ignored or overlooked. But more than anything, even though this is a history, it is one that has an eye on the future and what that future might be. It is up to us to learn and start doing what we must to create the type of democracy we want.
Highly recommended for those wanting a brief history as well as those who want a big picture refresher to help them gain some grounded perspective on current events.
Reviewed from a copy made available by the publisher via NetGalley. show less
So I will start off by saying that in tracing the roots of democracy back to Mesopotamia, Keane presents something new and unusual and of some significance to the overall history of the style of governance known as democracy. But beyond that this book is the absolute epitome of a book that is far too long and does not justify its length both in pages and time by its quality.
There are, from what I can tell, three major problems. The first is that there is no clarity. Democracy is not only not show more clearly defined, it takes so many different forms that it can't be treated as a coherent topic. And when discussing other forms of government--in particular republics--Keane simply ignores several important features which differentiate that from simply representative democracy. One oreason this happens is because he jumps time and space so fast and, while noting the influences that institutions from one place may have on institutions from another place later on, he does not note the differences in culture between, say, Britain and Spain that would make Britain far more conducive to democratic governance in the long-term. The Magna Carta is not mentioned in the chapter where he discusses the beginning of representative government and how kings were forced to in some sense cede power to smaller bodies or councils of nobles. While he does mention Alfonso IX convening councils, and then simply says the rest of Europe's parliamentary councils start there, that does not solve the problem of why Spain never remotely approached democracy until about forty years ago, whereas the American colonies claimed that King George III was violating their prerogative as British citizens two hundred and fifty years ago. He also even gets his history wrong; he claims, for instance, that Milton favored small parliamentary assemblies. Yet Milton was quite overt in favoring a perpetual Senate, as stated in The Ready and Easy Way to Establish a Free Commonwealth. He casts a dubious question-mark on Milton's Areopagitica in implying that because it didn't sell well it may not have been great. And while I have my issues with Milton--he's stuck-up, for one--the sales of the work have absolutely no reference to the greatness of Areopagitica. Of all of his works I'd say that one is by far the best, though obviously most scholars would probably say Paradise Lost is more complete and a better work. Certainly anyone reading Areopagitica for themselves can't help but note how great it really is.
Second, he is politically biased and his political leanings don't guide him well. He equates democracy with freedom--that time-worn misapplication of theory, because democracy ensures but one thing--equality of vote--and has often been responsible for curtailing freedom. In order to do this he has to re-write ancient history so that only Athenian leaders who were growing too powerful were exiled, and Socrates' death was justified because he was importing other gods, rather than state the reality of the case which is that Xenophon, Aristotle, and Thucydides were all exiled and not for noble reasons like that. Anyone who tried to choose for themselves, in ancient Athens, was ousted. At some point he says that a lofty question is raised, that being how conservatives could make such a mark on the world. Oh, Johnny, we conservatives sometimes have a small influence! Pardon me, but any fair-minded inquiry into political theory and history suffers from such overt mischaracterization and pusillanimity. Every writer has his beliefs and those will always play some small (or even large in some cases) part in his work, but conviction only takes a man so far in writing if he doesn't have some sort of fact to back it up (except, maybe, in the case of Rousseau!).
Third, his word choice is extraordinarily poor and at several times and in several places he uses the wrong word. And that bothers me, though many other readers may not notice it. It goes into how he expresses his point, and if he's choosing the wrong words, he's not doing it very well.
How anyone can give this 5 stars if they knew a small amount of political theory is beyond me. This is no 5-star work. show less
There are, from what I can tell, three major problems. The first is that there is no clarity. Democracy is not only not show more clearly defined, it takes so many different forms that it can't be treated as a coherent topic. And when discussing other forms of government--in particular republics--Keane simply ignores several important features which differentiate that from simply representative democracy. One oreason this happens is because he jumps time and space so fast and, while noting the influences that institutions from one place may have on institutions from another place later on, he does not note the differences in culture between, say, Britain and Spain that would make Britain far more conducive to democratic governance in the long-term. The Magna Carta is not mentioned in the chapter where he discusses the beginning of representative government and how kings were forced to in some sense cede power to smaller bodies or councils of nobles. While he does mention Alfonso IX convening councils, and then simply says the rest of Europe's parliamentary councils start there, that does not solve the problem of why Spain never remotely approached democracy until about forty years ago, whereas the American colonies claimed that King George III was violating their prerogative as British citizens two hundred and fifty years ago. He also even gets his history wrong; he claims, for instance, that Milton favored small parliamentary assemblies. Yet Milton was quite overt in favoring a perpetual Senate, as stated in The Ready and Easy Way to Establish a Free Commonwealth. He casts a dubious question-mark on Milton's Areopagitica in implying that because it didn't sell well it may not have been great. And while I have my issues with Milton--he's stuck-up, for one--the sales of the work have absolutely no reference to the greatness of Areopagitica. Of all of his works I'd say that one is by far the best, though obviously most scholars would probably say Paradise Lost is more complete and a better work. Certainly anyone reading Areopagitica for themselves can't help but note how great it really is.
Second, he is politically biased and his political leanings don't guide him well. He equates democracy with freedom--that time-worn misapplication of theory, because democracy ensures but one thing--equality of vote--and has often been responsible for curtailing freedom. In order to do this he has to re-write ancient history so that only Athenian leaders who were growing too powerful were exiled, and Socrates' death was justified because he was importing other gods, rather than state the reality of the case which is that Xenophon, Aristotle, and Thucydides were all exiled and not for noble reasons like that. Anyone who tried to choose for themselves, in ancient Athens, was ousted. At some point he says that a lofty question is raised, that being how conservatives could make such a mark on the world. Oh, Johnny, we conservatives sometimes have a small influence! Pardon me, but any fair-minded inquiry into political theory and history suffers from such overt mischaracterization and pusillanimity. Every writer has his beliefs and those will always play some small (or even large in some cases) part in his work, but conviction only takes a man so far in writing if he doesn't have some sort of fact to back it up (except, maybe, in the case of Rousseau!).
Third, his word choice is extraordinarily poor and at several times and in several places he uses the wrong word. And that bothers me, though many other readers may not notice it. It goes into how he expresses his point, and if he's choosing the wrong words, he's not doing it very well.
How anyone can give this 5 stars if they knew a small amount of political theory is beyond me. This is no 5-star work. show less
The fascinating life of one of the greatest Americans. This book covers Paine's triumphs, his failures, and his many frustrations. He was hardly an unflawed character. But he was fearless, even taking on Christianity in his classic "The Age of Reason", which caused so many to turn against him late in his life. With his commitment to intellectual honesty, Paine is an inspiration to us all.
Lists
Awards
You May Also Like
Associated Authors
Statistics
- Works
- 20
- Also by
- 1
- Members
- 760
- Popularity
- #33,469
- Rating
- 3.6
- Reviews
- 6
- ISBNs
- 120
- Languages
- 6
- Favorited
- 1