Jaume Cabré
Author of Confessions
About the Author
Image credit: JC
Series
Works by Jaume Cabré
Les incerteses: Sobre la creació del món (A TOT VENT-RÚST) (Catalan Edition) (2015) 23 copies, 2 reviews
L'any Del Blauet / in the Kingfisher (Sopa De Llibres. Serie Groga) (Catalan Edition) (2007) 4 copies
Llegia però no movia els llavis: (notes sobre la lectura literària): discurs llegit en la sessió inaugural del curs 2001-2002 (2001) 2 copies
El track 1 copy
Голоса Памано 1 copy
L'Ocellot Sinistre : Semblança Biografica D'Angel Guimera : Conferencia Pronunciada Davant El Ple Per Jau (2003) 1 copy
Associated Works
Tagged
Common Knowledge
- Canonical name
- Cabré, Jaume
- Legal name
- Cabré i Fabré, Jaume
- Birthdate
- 1947-04-30
- Gender
- male
- Education
- Universitat de Barcelona (Filologia Catalana)
- Organizations
- Institut d'Estudis Catalans (Secció Filològica)
- Awards and honors
- Premi d'Honor de les Lletres Catalanes (2010)
- Short biography
- Jaume Cabré (Barcellona 1947) è laureato in Filosofia e ha insegnato lingua e letteratura in numerosi licei di Barcellona. Inizia a scrivere giovanissimo e negli anni ‘70 pubblica il suo primo romanzo Galceran, l’heroi de la guerra negra. Alla carriera letteraria affianca ben presto numerose collaborazioni con i principali giornali catalani e con la televisione, per cui realizza molte sceneggiature. Negli ultimi anni ha scritto: Senyoria (1991) - con cui ha vinto il Prix Mediterranée in Francia - L’ombra de l’eunuc (1996), Viatge d’hivern (2000)e Le voci del fiume (2004).
- Nationality
- Spain
Catalonia - Birthplace
- Barcelona, Catalonia, Spain
- Places of residence
- Barcelona, Catalonia, Spain
- Associated Place (for map)
- Barcelona, Catalonia, Spain
Members
Reviews
Spanning 6 centuries, but not in chronological order, with at least 50 major characters (I did not notice the helpful Dramatis Personae until I had finished the book) and multiple changes of voice, sometimes within the same paragraph, this is a book that demands commitment and attention. But if you can persevere, if you can reject the little voice telling you to put the book aside as you struggle to remember who a particular character, who has just reappeared, briefly, after 100 pages, might show more be, then it is very rewarding. Because there is a reason why Adrià Ardèvol's memoirs are so rambling and confused, and once you realise what that is, the key to the puzzle is unlocked
There is no need to rehash the plot, as other reviewers have done that. But it seems to me there are a few key themes. 1) the slipperiness of memory 2) the passion, but the ultimate pointlessness of the collection of precious objects 3) the difficulties of legacy and perhaps most importantly, the terror of emotional connection.
Adria's life would for most of us, seem unsatisfyingly cramped and narrow, successful academic though he might be. Most of us would have more sympathy for his friend Bernal, a perfectly competent violinist who would prefer to be a bad writer. Adria's father, Felix would terrify us all. We would also share the justifiable contempt most of the female characters have for the useless men.
So do read it, but you need to have the mental space to engage with it properly. And compliments to the translator... it can't have been easy to make such a seamless translation show less
There is no need to rehash the plot, as other reviewers have done that. But it seems to me there are a few key themes. 1) the slipperiness of memory 2) the passion, but the ultimate pointlessness of the collection of precious objects 3) the difficulties of legacy and perhaps most importantly, the terror of emotional connection.
Adria's life would for most of us, seem unsatisfyingly cramped and narrow, successful academic though he might be. Most of us would have more sympathy for his friend Bernal, a perfectly competent violinist who would prefer to be a bad writer. Adria's father, Felix would terrify us all. We would also share the justifiable contempt most of the female characters have for the useless men.
So do read it, but you need to have the mental space to engage with it properly. And compliments to the translator... it can't have been easy to make such a seamless translation show less
Jaume Cabré's book has been an unexpected discovery for me, a work of story-telling into which I have found myself irresistibly drawn. "Jo Confesso" is written as a long letter, composed against loss of memory, against the loss of a beloved... "Composed" seems a much more appropriate verb than "written" because, although ostensibly told from the point of view of a single narrator, it is a polyphony of voices, beautifully orchestrated, their stories weaving through the main narrative and show more adding layers to our understanding of the characters in the present. Alongside these voices, there are objects that connect the different stories - and like people become transformed (a seed in a pocket becomes a tree becomes a violin ... a cloth table napkin becomes two handkerchiefs become a "magic" rag becomes a vestige, a ruin). The plot is complex and riveting, as multivoiced as it is multilingual (it was a pleasure to see all those foreign-language phrases used unabashedly, against the grain of globalization's push towards monolingualism, phrases which, at least in the Polish translation, were happily un-annotated, relying on the reader's ability to learn along the way). The English translation is due to come out in the Fall, and I hope it manages to provide as good as an experience as I've had in Polish :-) show less
Translated by Patricia Lunn
This collection of short stories from Jaume Cabre is his first to be translated into English. Cabre is a Catalan author, teacher, and philologist. What is a philologist? Hopefully I’m not the only clueless one out there! A philologist is someone who studies the historical development of languages and literature. This aptitude for linguistics is especially apparent in Winter Journey in the way Cabre expresses dialogue, illustrates a character's inner thoughts, and show more describes influential details in different scenes.
The short stories vary a great deal, but a common thread in many is music, both composition and performance. Many of the characters deal with problems that occur in their lives in the most unpredictable ways. Cabre reveals his characters, even the most flawed ones, with a thread of humor and care. It is as if he is acknowledging that they are flawed but that they still have value.
My favorite was “With Hope in His Hands”, about a father enduring a long-term prison sentence with no word from his only child. He spends his days agonizing over why she hasn’t written him a letter in all the time he’s been incarcerated. He wonders if she’s ashamed of him, how her health is, and even if she’s still alive. His worry leads him to plot an escape plan, with the sole intention of seeing her again, just once. Despite various setbacks, he keeps planning, and finally, the moment arrives for him to escape. But just as dramatically, he is given the answer to all his questions, and he chooses to remain in prison. It’s not despair but joy that makes him stay. The way the story unfolds, with flashbacks as well as details of the prison, feels incredibly real.
Another is “Dust”, about a young woman hired to clean the spectacularly huge library of an aging book collector. She spends her days in the various genres, sometimes in ORIENTAL POETRY, other times caring for TRAVEL BOOKS, EUROPE. She imagines the value that all of the books must have, and assigns a similar awe-struck value to their collector. After some time in his employ, she questions him about the books and how important they must be. His response is that “I’m searching for wisdom…Because wisdom is shy and it likes to throw up smokescreens so people will leave it in peace. I pursue the unknown wisdom that always hides […] In apparent mediocrity.” He then, to her shock, explains to her that his collection is pretty much the worst of the worst: terrible poetry and hideous novels. The twist is there and it packs a punch, but Cabre pursues it even further, revealing the reason why the collector keeps the vast works at hand.
Each of the short stories features some sort of distortion of expectation in one way or another, but they never get gimmicky. Towards the end of the collection, a story called “Winterreise” re-introduces us to two characters from the very first story. Cabre doesn’t just deepen the previous storyline, but he takes it into a new direction with unexpected details that weren’t evident before. It changes everything, and creates an entirely new storyline that is painful, ironic, and a tiny bit funny. show less
This collection of short stories from Jaume Cabre is his first to be translated into English. Cabre is a Catalan author, teacher, and philologist. What is a philologist? Hopefully I’m not the only clueless one out there! A philologist is someone who studies the historical development of languages and literature. This aptitude for linguistics is especially apparent in Winter Journey in the way Cabre expresses dialogue, illustrates a character's inner thoughts, and show more describes influential details in different scenes.
The short stories vary a great deal, but a common thread in many is music, both composition and performance. Many of the characters deal with problems that occur in their lives in the most unpredictable ways. Cabre reveals his characters, even the most flawed ones, with a thread of humor and care. It is as if he is acknowledging that they are flawed but that they still have value.
My favorite was “With Hope in His Hands”, about a father enduring a long-term prison sentence with no word from his only child. He spends his days agonizing over why she hasn’t written him a letter in all the time he’s been incarcerated. He wonders if she’s ashamed of him, how her health is, and even if she’s still alive. His worry leads him to plot an escape plan, with the sole intention of seeing her again, just once. Despite various setbacks, he keeps planning, and finally, the moment arrives for him to escape. But just as dramatically, he is given the answer to all his questions, and he chooses to remain in prison. It’s not despair but joy that makes him stay. The way the story unfolds, with flashbacks as well as details of the prison, feels incredibly real.
Another is “Dust”, about a young woman hired to clean the spectacularly huge library of an aging book collector. She spends her days in the various genres, sometimes in ORIENTAL POETRY, other times caring for TRAVEL BOOKS, EUROPE. She imagines the value that all of the books must have, and assigns a similar awe-struck value to their collector. After some time in his employ, she questions him about the books and how important they must be. His response is that “I’m searching for wisdom…Because wisdom is shy and it likes to throw up smokescreens so people will leave it in peace. I pursue the unknown wisdom that always hides […] In apparent mediocrity.” He then, to her shock, explains to her that his collection is pretty much the worst of the worst: terrible poetry and hideous novels. The twist is there and it packs a punch, but Cabre pursues it even further, revealing the reason why the collector keeps the vast works at hand.
Each of the short stories features some sort of distortion of expectation in one way or another, but they never get gimmicky. Towards the end of the collection, a story called “Winterreise” re-introduces us to two characters from the very first story. Cabre doesn’t just deepen the previous storyline, but he takes it into a new direction with unexpected details that weren’t evident before. It changes everything, and creates an entirely new storyline that is painful, ironic, and a tiny bit funny. show less
Nagy könyv, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon. Cabré fogja a spanyol traumatikus múlt állatorvosi lovát, a polgárháborút*, illetve az azt követő francóizmus időszakát, teletömi viszállyal, bosszúval, tragédiával, a cselekményt szétszálazza jó pár idősíkra (köztük néhány Franco halála után játszódik, csak hogy nagyobb rálátásunk legyen a dolgokra), aztán uccu neki, fakereszt. Hasonló taktika ez, mint az Én vétkem esetében, de hát kit érdekel, show more amíg Cabré ilyen sallangmentesen műveli, felőlem addig variálhatja ugyanazt a sémát, amíg akarja.
Az, hogy sok a párhuzam az előző művel, megkönnyíti az értékelő (szerény személyem: én) dolgát, mert ami a nagyregény-írás technikai oldalát illeti, amit ott felsoroltam, itt is megállja a helyét. Nem is ismételném meg. Csak annyit fűznék hozzá, hogy megint rájöttem: félelmetes, mennyire tud ez a csávó írni. Mert az úgy van, hogy nála a dolgok valahogy tartalmazzák önnön ellentétüket is: a jó a rosszat, a bűn az erényt**. Következésképpen Cabré szereplői sosem (de legalábbis igen ritkán) egysíkúak – nem csak arról van szó, hogy a szerző képes bennünk erős érzelmeket ébreszteni irányukban, hanem olyan erős érzelmeket, amelyek egyben megdöbbentően komplexek is. Gyűlöljük a gonoszt, de kissé szánjuk is, megvetjük a manipulátort, de átérezzük a félelmeit, fájdalmait… ez pedig valami egészen összetett élvezetet okoz az olvasónak. Bravó, bravó, bravisszimó. Kevesen tudják ezt ilyen lendülettel megcsinálni.
Megjegyzem: az első tíz-húsz-harminc oldalon még igazán nem voltam biztos benne, hogy szeretni fogom. Egyszerűen túl sok volt az idősíkok közötti váltás – néha akár bekezdésen belül is. De aztán megszokja az ember. Meg aztán nem öncélú bravúrkodás ez, hanem (véleményem szerint) a könyv egyik központi üzenete. Ugyanis amikor az idősíkok ennyire összekapaszkodnak, és egyik a másikba növeszt indát, akkor eltűnik a múlt és a jelen közötti különbség, a történet pedig azáltal válik élővé, hogy az örökkévalóságban játszódik, nem pedig a befejezett múltban. Mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a lezárt emberi szenvedés már történelem – de ez nem így van. Az ember sosem a történelemért, a történelemben szenved, hanem a saját jelenében, a saját sorsában. Bármilyen patinát is rak rá az idő, bármilyen módon hivatkozik rá az utókor és bármilyen politikai érdek próbálja pecsenyéjét ezen a szenvedésen sütögetni, az a szenvedés csak az egyéné volt. Senki el nem veheti tőle, senki nem sajátíthatja ki. Maximum Cabré teheti meg, hogy ír róla egy könyvet – így.
* A spanyol polgárháború olyan lehet a spanyoloknak, mint nekünk Trianon a Tanácsköztársasággal összegyúrva. A katalán nemzeti emlékezetben meg aztán különösen benne van, hisz az ő szeparatizmusuk sok tekintetben még mindig a Francóval szembeni egykori ellenállásból táplálkozik.
** És ha a bűn meg az erény ilyen elválaszthatatlan, nem csoda, ha végül mindkettő egyként elnyeri büntetését. show less
Az, hogy sok a párhuzam az előző művel, megkönnyíti az értékelő (szerény személyem: én) dolgát, mert ami a nagyregény-írás technikai oldalát illeti, amit ott felsoroltam, itt is megállja a helyét. Nem is ismételném meg. Csak annyit fűznék hozzá, hogy megint rájöttem: félelmetes, mennyire tud ez a csávó írni. Mert az úgy van, hogy nála a dolgok valahogy tartalmazzák önnön ellentétüket is: a jó a rosszat, a bűn az erényt**. Következésképpen Cabré szereplői sosem (de legalábbis igen ritkán) egysíkúak – nem csak arról van szó, hogy a szerző képes bennünk erős érzelmeket ébreszteni irányukban, hanem olyan erős érzelmeket, amelyek egyben megdöbbentően komplexek is. Gyűlöljük a gonoszt, de kissé szánjuk is, megvetjük a manipulátort, de átérezzük a félelmeit, fájdalmait… ez pedig valami egészen összetett élvezetet okoz az olvasónak. Bravó, bravó, bravisszimó. Kevesen tudják ezt ilyen lendülettel megcsinálni.
Megjegyzem: az első tíz-húsz-harminc oldalon még igazán nem voltam biztos benne, hogy szeretni fogom. Egyszerűen túl sok volt az idősíkok közötti váltás – néha akár bekezdésen belül is. De aztán megszokja az ember. Meg aztán nem öncélú bravúrkodás ez, hanem (véleményem szerint) a könyv egyik központi üzenete. Ugyanis amikor az idősíkok ennyire összekapaszkodnak, és egyik a másikba növeszt indát, akkor eltűnik a múlt és a jelen közötti különbség, a történet pedig azáltal válik élővé, hogy az örökkévalóságban játszódik, nem pedig a befejezett múltban. Mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a lezárt emberi szenvedés már történelem – de ez nem így van. Az ember sosem a történelemért, a történelemben szenved, hanem a saját jelenében, a saját sorsában. Bármilyen patinát is rak rá az idő, bármilyen módon hivatkozik rá az utókor és bármilyen politikai érdek próbálja pecsenyéjét ezen a szenvedésen sütögetni, az a szenvedés csak az egyéné volt. Senki el nem veheti tőle, senki nem sajátíthatja ki. Maximum Cabré teheti meg, hogy ír róla egy könyvet – így.
* A spanyol polgárháború olyan lehet a spanyoloknak, mint nekünk Trianon a Tanácsköztársasággal összegyúrva. A katalán nemzeti emlékezetben meg aztán különösen benne van, hisz az ő szeparatizmusuk sok tekintetben még mindig a Francóval szembeni egykori ellenállásból táplálkozik.
** És ha a bűn meg az erény ilyen elválaszthatatlan, nem csoda, ha végül mindkettő egyként elnyeri büntetését. show less
Lists
Awards
You May Also Like
Associated Authors
Statistics
- Works
- 46
- Also by
- 2
- Members
- 2,297
- Popularity
- #11,182
- Rating
- 4.1
- Reviews
- 97
- ISBNs
- 266
- Languages
- 17
- Favorited
- 11