Andrey Platonov (1899–1951)

Soul was written by Platonov in Soviet Russia during the thirties, but was only finally published in un-bowdlerised form in 1999. This might be surprising, given its ostensible plot of a young man, an analogue of Stalin, sent from Moscow to spread socialism to the 'nation' he was born in, and his (probable, depending on which of Platonov's endings one accepts) success. But Soul subverts the epic hero narrative so fundamentally that it was impossible for it to be accepted in Soviet Russia.

I show more found reading it a strange experience - most of my understanding of it seems to have popped out fully formed having been fermenting in my subconcious (although no doubt abetted by the helpful introduction) while I followed Chagataev and the Dzhan on their journey back to their 'hell' of a homeland. Platonov's description of the bleak desert through which they travel and the unremitting hardship of their poverty is spare but perfect, but its underlying theme of a search for a place and a people to belong and be useful in is far wider than the Dzhan or Soviet Russia.

If I had known more about the grim subject matter before beginning Soul, I would perhaps have avoided it, which would have been a terrible waste; despite the harshness of the narrative, the novel has a strangely compelling lightness to it. I am only disappointed that the British edition only includes Soul - I will be seeking out the NYRB edition which also includes a number of Platonov's short stories. show less

Man, what a discovery! I had never heard of Platonov, but you can safely count him among the greats of Russian literature of the 20th century, along with his patron Vasily Grossman. In the biographical introduction to this collection I read that Andrey Platonov (1899-1951) had a very ambiguous attitude to modernism of which the Soviet regime was a part and expression: he was an enthusiastic supporter of and participant in the Russian Revolution, but had reservations about ruthless violence show more (in the broad sense of the word) with which an attempt was made to create a new world. This is strikingly expressed in the novel Soul, from 1935, which makes up half of this collection. In it Platonov describes how the main character Nazar Chagataev tries to save his people (Platonov himself uses the word nation); it concerns the Dzhan (literally 'soul'/'vital spark'), of which there are only a few dozen left that survive in very miserable conditions in the reed lands of a delta area in the Central Asian region of Turkmenistan-Uzbekistan. Actually, Chagataev is on official mission to win the Dzhan for communism. But he soon realizes how problematic this is: his fellow citizens are barely able to survive in their great misery (they live by eating grass and sleep), on the contrary, they even think that life simply has no meaning for them. This hopelessness makes Chatagataev constantly think about concepts such as happiness, drive for life, despair and longing. Against his better judgement, he tries to take them back to their homeland, a harsh journey of hundreds of kilometers through desert areas. Platonov describes all this in breathtaking, hallucinatory scenes in which the group, actually a collection of sleep walkers, moves back and forth. In between there are regular references to father Stalin, who lovingly cares for his subjects. In hindsight this is of course easy to interpret in a cynical manner, although I suspect that it is an authentic expression of Platonov's own struggle between the utopian character of Soviet ideology, in confrontation with the harsh reality of life. This must not have escaped the attention of the Soviet censor, that deleted entire passages (the full text was not published until 1999), and Platonov fell completely into discredit as a writer at the end of the 1930s.
As a story, 'Soul' is a bit shaky, but it is a strong piece of literature in which the essence of life is questioned. That Platonov was also a gifted short story writer is also evident from 'Return', which wittily depicts the return of a Soviet soldier from the Second World War and the challenge of regaining control of changed life. show less

As if I needed anything more depressing during such severe days of repetition and bleakness, I settle with Platonov's The Foundation Pit on my lap. While this month brings a lot of rain and dark clouds, I've gotten accustomed to waking up in very early mornings; the pitter-pattering bouncing against the windows, against rows of steel, against hard stone. Today I stared at the ceiling without much rest, with a tired heart, an empty mind, feeling sick, this philosophical fable brushing along show more my skull. The lengths people will go through for the idealistic promise of a better society have always been horrifying. In this dry yet evocative novel, the workers tirelessly dig a foundation for a majestic building. As they dig deeper, it becomes clear this is a grave for their overworked, exploited bodies. The religious allusions referred throughout The Foundation Pit greatly juxtaposes the godless utopia the Soviet Union promotes. The text from time to time is evasive, challenging. But the allegory on the early days of the Soviet Union, the disillusionment under the sickle and hammer symbol comes through; the liquidation of certain classes, Total Collectivization, dekulakilization. Several sacrifices along with the implied suffering/violence of its people for nought reveal the brutality at the expense of the progress never fully actualised.

"If we want to destroy religion and are conscious that this has to be done, since communism and religion are incompatible, then, in place of religion we must give the people not less than religion but more than religion. Many of us think that it is possible to take faith away without giving people anything better. The would of contemporary man is organized in such a way that if faith is removed, it will be completely overturned." show less

Kettő darab kisregény.
1.) Munkagödör
Voscsev megbocsáthatatlan munkahelyi baklövést követ el – gondolkodni kezd. Aminek következtében a létező szocializmus fájó szívvel, de kénytelen kivetni magából, Voscsev pedig a pikareszk regények szabványai szerint elindul bele a világba, és el is jut a munkagödörig, amit egy mesébe illő szocialista kollektíva ásott ki magának. Ők aztán be is fogadják maguk közé, úgyhogy innentől kezdve Voscsev két dolgot csinál: show more gödröt ás, illetve a jövőbe tekint. Jó, aztán egy picit kuláktalanít is. (Megj.: érdekes, hogy akik a szebb jövőt építik, gyakran egy jó nagy gödör ásásával kezdik…)
2.) Az ifjúság tengere
Az alapmotívum itt is ugyanaz: van a kollektíva valahol az orosz vidék feneketlen távolságainak egyik végpontján, és van a „messziről érkezett ember”. Utóbbi Vermo mérnök, aki a világvégi hústermelő szovhozban kívánja megváltani a világot, előbbi meg a világvégi hústermelő szovhoz, ami ugye világvégi és megváltatlan. Lesznek ellenfelei és persze szövetségesei, közöttük is a legfontosabb Bosztalojeva, a kommunista élmunkásnők gyöngye, akinek egész alakos posztere bizonnyal ott virít minden szovjet olvasztár öltözőszekrényének ajtaján. Belülről. Munkaruhában. Természetesen. És akkor nekilódulnak felépíteni a jövőt ők is, bolsevik módra. Amiben a legnagyobb akadályt valószínűleg azok jelentik, akik szintén bolsevik módra akarják a jövőt felépíteni, csak sajnos nem egyeztették le a másik féllel, mit is kell érteni „bolsevik” alatt. Ja, meg persze a kulákok. Mert kuláktalanítás az itt is van. (Megj.: ez a szöveg talán kevésbé keserű, mint párdarabja. Bár itt is kellően szarkasztikus a platonovi kritika, de jóval megengedőbbnek tűnik úgy általában a szocialista állam alapeszméjével szemben.)

Nemrégiben olvastam a (talán kamu) Dosztojevszkij-mondást, miszerint „Mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk ki.” Nos, meglehet, de Platonov volt az (szerény véleményem szerint, nyilván), aki, mint Marx Hegelt, a fejéről a talpára állította Gogolt. Ő volt az, aki kiteljesítette annak groteszk vonulatát*, a klasszikus orosz epikus történetmesélés mellett (ami organikusan kapcsolódott a szovjet szocreálhoz – megint csak szerény véleményem szerint, de lehet vitatkozni) létrehozva azt az ívet, ami napjainkban Pelevinbe, Szorokinba vagy épp Akszjonovba (stb.) csatlakozik. Mindezt úgy, hogy meggyőződésem, maga Platonov eredendően egy tőrőlmetszett lírikus, csak épp a szovjet valóság olyan gombócnak bizonyult, amit egyszerűen képtelen volt lenyelni** – ebből a konfliktusból születik a platonovi próza, ami szerkesztésében ugyan eseti szinten zavarosnak és logikátlannak tűnik, de pont ezért képes igazán intenzíven ábrázolni a polgárháború utáni szovjet viszonyokat és a sztálini rendszer kifejlését. Úgy vélem, senki nem képes ilyen finom gúnnyal leképezni a bolsevik „jövőhajszolók” beszéd- és gondolkodásmódját, mint ő, a káoszt, a képlékeny ideák szürreális bakugrásait. Megkapó pontossággal mutat rá itt is a kommunizmus belső programhibáira: az egyén és közösség ambivalens viszonyára, a gondolkodás ártalmas voltára, és arra, hogy a hatalmat megízlelő csőcselék micsoda halálos fegyver mindenféle Nagy Vezérek kezében. Komikus könyv, persze, megannyi beleágyazott abszurd viccel – de az egész mögött ott van a félelem. És a félelmek között a legfélelmetesebb az, hogy Platonov hősei ritkán tépelődnek. Hisznek a jövőben – csillogó szemmel tekintenek a távolba, ahol képzeletükben a határtalan szovjet tudományosság hegymagas kupolái aranylanak. Nincsenek kétségeik. Biztosak benne, hogy jó emberek. Hisz hogy is lehetne rossz ember, aki nem önmaga hasznáért, hanem a jövőért dolgozik? És ezek a jó emberek kuláktalanítanak, feljelentést írnak, kivégzőosztag elé állítanak. Gyilkolnak. Ezek a jó emberek.

* Akad, aki ezt a pálmát talán Bulgakovnak adná. Nehéz ebben a kérdésben igazságot tenni, hisz betiltott íróként az irodalmi iskolákra való hatásuk évtizedes késéssel bontakozhatott csak ki. show less