Ludmila Ulitskaya

I began this after my disappointment with “Sonechka” and my enjoyment of “Bronka” and “The Daughter of Bokhara.” I was apprehensive because this is a big book, close to 600 pages. I am more than pleased to report that it’s a remarkable book, one that demands attention, care, and a good chunk of time. It reminded me of Tolstoy in its ambitiously broad canvas. In a nutshell, the story follows the lives of three schoolyard pals for nearly half a century from their initial meeting. Ulitskaya does not tell her story in chronological order but jumps between characters as well as between different points in their lives. That said, she is in total control at all times: I never one felt lost or confused, although the cast is so large that I occasionally needed to figure out who some of the more minor characters were. The book opens with the death of Stalin and end with the death of Joseph Brodsky (in 1996); it takes the reader from Moscow to tiny villages; from high society to farm life. But the characters almost invariably shine and it was with great reluctance that I finally finished the book. Highly recommended.… (more)

I am sorry to report that the title story in this book left me cold. I place some of the blame on the translation, which did not seem fluid (and in a few places, the English seemed flat out wrong), but it’s very hard to know how much of what I didn’t care for was the translation and how much was Ulitskaya. I rather suspect that this reads much better in Russian. I never warmed to the protagonist—Sonechka herself—and by the time I had finished this novella, I was more relieved than anything else. The story line is uncomplicated: we meet Sonechka as a young, introverted bookworm and follow her as she marries, becomes a muse and then a mother, sublimating her own interests to domesticate herself, dedicating her life to her husband and daughter. The much-older husband eventually immerses himself in his art…and then with a young woman who has been absorbed into the family, ostensibly as the daughter’s friend. As Sonechka deals in turn with love, loss, and neglect (by both her husband and her daughter), whether Ulitskaya has something to say—at least based solely on this book—remains in doubt. I will try again soon, but this hasn’t given me great cause for optimism.
[Added later:]After being less impressed than I expected by "Sonechka," I decided to read the remaining two stories in the same volume. I am pleased to say that I enjoyed them much more…enough so that I intend to go back and re-read "Sonechka." I suspect I may have judged it too hastily. Bronka and her mother come to Moscow after the war and as a girl, Bronka learns to cope with the dismal reality of life in 1940s Moscow through a taboo love affair. Everyone assumes she is just a confused and directionless teenager who gets pregnant repeatedly by the same unknown man but Ulitskaya argues that she in fact has found love and fulfillment. The emphasis is not on where her path leads so much as on the path, the journey, itself. In "Daughter of Bokhara" Anya devotes her life to her daughter Milya, who has Down’s syndrome. Anya, who knows she is dying, tries to teach Milya how to deal with life, even changing jobs to be near Milya and hunts for a good husband to take care of her. Once she has achieved this, Anya returns to Uzbekistan to die, leaving Milya intentionally and hoping her daughter will forget her. Both stories are powerful depictions of circumstances and fully realized characters. (By the way, in the course of reading about Ulitskaya online, I found this recent short video interview with her in Berlin, where she lives now. Though it—sadly—does not discuss her work and instead focuses on politics, it’s nevertheless well worth the time to listen to her thoughts, I think. There is also a long profile in The New Yorker by Masha Gessen; though it appeared in 2014, it’s a much more in-depth look at her writing.)… (more)

„Kedves Ljaja! Írok és ömlik a könnyem. Nem vagyok igazi író. Az igazi író nem sír.”
(Ljudmila Ulickaja levele Jelena Kosztyukovicsnak)

Kedves Ljudmila! Ön igazi író – mert az igazi író sír. No persze, ez megint túlzás, mert hát annyi író van, aki igazi, és mind másféle. A jók olyan sokfélék, pont ez a jó bennük. A rosszak meg majd elmennek mentorálni valakit. Ön történelmet és vallástörténetet fordít: irodalomra. Ezt lehetne szenvtelenül is, de Önnek üzenete van, és ezt nagyon becsülöm. Ön talált egy csodálatos figurát, Daniel Steint, a zsidóból lett kármelita szerzetest, embermentőt, aki meglátta Jézusban a farizeusokkal vitázót, és ebből le is szűrte a tanulságot: a Szeretet nagyobb, mint a Törvény. És nem hogy leszűrte: annak szellemében is élte le életét. Daniel Stein megkapó, gazdag jelenség, nem csodálom, hogy amikor ábrázolni igyekszik őt, szétesik a lineáris cselekmény apró törmelékekre: levelekre, interjúkra, újságcikkekre. Merthogy Daniel olyan, akit nem lehet a hagyományos epika korlátai közé szorítani. De szabadjon megjegyeznem, Ön a szükségből erényt kovácsolt, mert ez a szétesett dokumentum(?)regény mindennél tökéletesebben illusztrálja a különböző hangok kakofóniáját, és egyben módot is nyújt számtalan fiktív szereplőjének, hogy megvédje saját nézeteit.

Az előbb azt írtam: Önnek üzenete van. Ezt még megfejelem picit: Ön didaktikus. Minden sora arról a mély bizonyosságról tanúskodik, hogy nem számít, miben hiszünk, a lényeg, hogy mit teszünk. Regényében a szereplők közötti törésvonalak nem vallásuk mentén képződnek, mert nem az az érdekes, hogy valaki katolikus, protestáns, ortodox, muzulmán vagy zsidó. A törésvonalak e csoportokon belül vannak: elválnak egymástól azok, akik képesek elfogadni, ha valaki különbözik tőlük, és azok, akik egyneműségre törekszenek. Maguk a csoportok szakadnak pluralistákra és fundamentalistákra – és ha közöttük nem lehet megegyezés, akkor ugyan hogy lehetne a különböző felekezetek között? Gyorsan megjegyezném: én nem szeretem a didaktikus prózát. De ezt a szöveget szerettem – adja magát a válasz, miért: mert egyetértek Önnel. És mert: Ön igazi író. Ön írt egy szép-keserű prózát az emberiségről. Van benne sok fájdalom, sok hit, és sok jó ember. És van benne egy Daniel Stein, akit külön megköszönök Önnek. Jó, hogy megírta őt, hogy irodalommá tette – egy könyv ér annyit, mint egy szobor. Még ha a galambok másképp is gondolják.
… (more)

Olyan ez a könyv, mint egy kert: süt a nap, a fák alatti árnyékos asztalon kockás terítő és hideg ital, no meg persze az elmaradhatatlan madárdal – tovább nem is részletezném, mert már így is giccsbe hajlok. Közben meg a kerten kívül zajlik a történelem, a dolgok és értékek és emberek pusztulása, a kerítés pedig sosem olyan magas, hogy eltakarja előlünk ezt a látványt. A kert egyetlen hibája tehát a kerítés alacsony volta – viszont egyben alighanem ez a könyv legnagyobb értéke is, ettől érezzük úgy, hogy amit olvasunk, az finom és örömteli, ugyanakkor ezzel egy időben fájdalmas és vészterhes is. Talán ez Ulickaja titka. Amúgy meg ezt a könyvet nem is nevezném regénynek, inkább számos különálló történetnek emberekről, akiket csak Médea személye fűz össze, meg a káprázatos krími kert, ami fűszeres háttérként feszül az események mögött. Ezekben a rövid sorstörténetekben nyilvánul meg legjobban Ulickaja páratlan érzékenysége, és az a ritka erénye, hogy kortárs irodalomban talán ő képes a jó embereket, az igazán jó embereket úgy ábrázolni, hogy azok közben érdekesek és összetettek is maradnak. Nem könnyű ám az.

Nem mindig voltam jóban a könyvvel. Néha szétesőnek éreztem, amire nyilván ráerősített az orosz prózákra jellemző zűr a személynevekkel* is, így nagyjából végig a szép és jó, de nem katartikus 4,5 csillag körül mozgott a viszonyulás. De a vége az annyira össze van rakva, annyira szép, ahogy az író odadöf az olvasónak, hogy sajogjon, de aztán meg is simogatja a sajgást, hogy csituljon… Becsukva a könyvet csak a hála érzete maradt meg bennem, hogy bejárhattam ezt a kertet.

* Ti. hogy mindenkinek minimum három neve van, plusz a becenév, amiből gyakran szintén több van, egy bensőséges családi használatra, és egy kevésbé bensőséges baráti társaságok részére, és ezeket felváltva használják az olvasó összezavarása érdekében.… (more)