Zbigniew Brzezinski (1928–2017)

Húszéves geopolitikai szakkönyvek esetében fennáll a veszély, hogy olyanok lesznek, mint holmi fura múzeumi tárgyak, amiknek már a funkcióját sem tudjuk pontosan – mint egy kurbli, teszem azt. Vagy egy vonalas telefon. Brzezinski könyve szerencsére nem ilyen – egyfelől mert könnyen olvasható, és látszik, írója nem volt rest elmerülni az Amerikán kívüli világ külpolitikai irataiban. (Külön értéke, hogy bővebben beszél az ún „eurázsiai Balkánról”, az show more Oroszország, Törökország, Kína és Irán által körbezárt közép-ázsiai régióról, amit a legtöbb elemző hanyagolni szokott – ő viszont ebben látja egész Eurázsia stabilitásának kulcsát.) Másfelől meg (mint minden valamire való geopolitikai munka) nem esik abba a hibába, hogy puszta jóslatgyűjteményként funkcionál, hanem stratégiai célokat vázol fel, amiket jól körvonalazott stratégiai érdekek köré épít – a stratégiai érdek pedig időtálló dolog… az megint más kérdés, hogy egyes államvezetők összetévesztik-e a saját személyes érdekükkel, vagy sem.

Én magam Brzezinskit nem tartom olyan egyértelműen Amerika-központúnak. Igaz ugyan, hogy az USA monopolisztikus hatalmi státuszából indul ki, amit mindenképpen üdvözítőbbnek tart, mint sok egyéb lehetőséget – ugyanakkor ez a hatalmi státusz tényszerűen VAN, ebből kell kiindulni. Tegyük még hozzá, hogy A nagy sakktábla egyik világosan kimondott célja, hogy Amerikát kvázi felkészítse arra az időszakra, amikor már kénytelen lesz megosztani hatalmát a felemelkedő államokkal – mert pontosan látja, hogy az USA hegemóniája a jövőben már korántsem lesz egyértelmű, és okos dolog volna ezt a bizonytalan jövőbe való átmenetet minél zökkenőmentesebben levezetni, hogy puhára essünk. Arról nem is beszélve, hogy Brzezinski egész elméletének kulcsa, hogy az USA-nak dolga van Eurázsiában: neki kell okos politikával segíteni az egyensúly létrehozásában és megőrzésében a számtalan szemben álló érdek között – ez teljesen elüt a gyakran izolációra törekvő amerikai irányvonalaktól.

Hasznos kis könyv – nem pusztán felidézi a húsz évvel ezelőtti politikai frontvonalakat, hanem a mai napig érvényes, vállalható célokat határoz meg. Talán lesz még olyan épeszű elnök Amerikában, aki leporolja kicsit ezeket. show less

Ez volt a legjobb XX. századi geopolitikai elemzés azok közül, amiket eddig olvastam – a sors iróniája, hogy egy olyan nevű szerző tollából, akit nem feltétlenül mernék megnevezni beszélgetés során. (Hihetetlen, micsoda feleslegük lehet a lengyeleknek mássalhangzóból! Nem akarnak velünk párat elcselélni ékezetes magánhangzóra?) Brzezinski nagyjából ugyanazon a vonalon indul el, mint az amerikai mélázók többsége: a Nyugat válságából és az új show more aspiránsok megerősödéséből, aminek köszönhetően a hatalom mintha keletre tolódna. Ennek elsődleges oka, hogy az USA (jelentős részben önhibájából) elvesztegette az ideológiai-geopolitikai előnyt, ami a keleti blokk szétesése után az ölébe esett, így már nem vitatlan örök időkig tartó monopóliuma. Brzezinski fejtegetései világosan vázolják az általa elképzelt helyzetet, de nem ez benne a pláne (nettó hülyeségeket is lehet világosan fejtegetni): alapvetően két eleme miatt volt üdítő olvasni.

Az egyik, hogy lényegesen diverzifikáltabban láttatja a helyzetet, mint kollégáinak többsége. Európát nem csak Amerika függelékeként említi, olyan szánalmas, katonailag nem számottevő egységként, ami némi vállvonogatásnál többet nem érdemel, hanem mint sajátos konstrukciót saját problémákkal, egy folyamatban lévő kísérletet, aminek a sikerre csak bizonyos rendszerszintű változások mellett van esélye. (De úgy van esélye.) A felemelkedő aspiránsok vizsgálatakor is tartózkodik attól, hogy homogén tömböknek tekintse őket, és sok hangsúlyt fektet egymáshoz való viszonyukra is. (Ehhez csinos kis táblázatokat is igénybe vesz.) Kínát például nem önmagában, hanem Kelet-Ázsia teljes geopolitikai rendszerében mutatja be – a felemelkedő Indiával, Japánnal és az agresszív nacionalizmusra hajlamos Oroszországgal együtt, jelezve, hogy az USÁ-val ellentétben egy globális elsőbbségre vágyakozó Kínának előbb egy nagyon sűrű közegben kell valamiféle stabilitást létrehoznia. Amennyiben ezt elmulasztja (és itt meglebegtet Brzezinski is egy analógiát) könnyen olyan helyzetbe navigálhatja magát, mint a szintén viharos gyorsasággal felemelkedő Németország az első világháború előtti Európában.

A másik plusz ebben a könyvben (ami természetesen valahol az első logikus következménye), hogy Brzezinski a történelmet nem eleve elrendelt eseménysorként kezeli, katasztrofikus forgatókönyveket zúdítva az olvasóra, hanem mértéktartóan, választási lehetőségek sorozataként. Egy ország vizsgálatakor a prókat és a kontrákat is végigveszi, kiemelve, mely erősségekre támaszkodva tudja elkerülni a bukást. Megoldási alternatívái is szeretnivalóan pacifisták, ahol csak lehet, a békés megegyezést, a konszenzust tartja alkalmazandónak akár Európáról és Oroszországról*, akár Amerikáról és Kínáról van szó, felismerve, hogy egy globális kereskedelmi viszonyrendszerben akár egy regionális apokalipszis is borzasztó gazdasági következményekkel jár. Ez ugyan nem teszi lehetetlenné a háborúkat (különösen ha a nacionalista populizmus átveszi az irányítást az elmék fölött), de elviselhetetlenül költségessé teszi őket, aminek köszönhetően a győztes is veszít. Okos, mértéktartó írás, nem jóslás kávézaccból, hanem a szükséges kompromisszumok megmutatása még időben, hogy ne akkor sírjon a szánk, mikor már késő.

* Kifejezetten érdekes B. fejtegetése Törökország EU-s csatlakozásának szükségességéről – természetesen csak azután, hogy bizonyos demokratikus szabványoknak megfelelteti rendszerét. Ezzel az EU amellett, hogy kontroll alá helyezhetné az instabil Közel-Keletet (nagy jót téve az USÁ-nak is), bizonyítaná, hogy az iszlám és a liberális demokrácia nem összeegyeztethetetlen – opciót kínálva a manapság még igen harmatos arab demokratikus ellenzéknek is. Viszont az EU és Törökország elhidegülése valószínűleg oda vezetne, hogy az Európa második legnagyobb katonaságával rendelkező nemzet elindulna a radikalizmus útján. show less

Very interesting but at the same time fundamentally flawed. It was interesting and valuable in the way it synthesizes realism with liberal internationalism, i.e. a sort of cleverly presented pragmatic idealism that could appeal to both realists and idealists alike. It was flawed insofar as the shares the traditional presupposition of the state-centric Westphalian order as a necessary condition of international relations, rather than a historical contingent one. This leads to an almost show more inevitable blindness to the role and impact of non-state actors. Brzezinski does the best he can under the constraint of those assumptions, and the breadth of his long term thinking on the subject will probably be the best way to transition beyond them. show less

“The Grand Chessboard” by Zbigniew Brzezinski may well be dated by now, as America’s last few governments have not been able to sustain American primacy.
The book, however, is an excellent – if ruthless and cold-blooded – primer on geopolitical strategy.
In essence, however, the author (whose name’s spelling is impossible) derives much of his strategic approach from Mackinder, and his dictum that whoever controls the Eurasian landmass controls the world. Zbigniew Brzezinski show more divides the region into several theaters – Western, Eastern, Southern, and middle-mass - with a separate strategy for each. He further states that when you control the Eurasian landmass, you will inevitably control Africa.
The book is fascinating because it reveals the hegemonic nature of American strategy just after the end of the Cold War, when America rode the world like a colossus. He makes the somewhat ambitious claim that there has never been, nor will there be, a superpower like America.
The zero-sum game he describes displays a tendency to fall into cliché’s and like all hegemons, he does not deign to even care about understanding the cultures that he proposes America dominates. However, while we may criticize this approach, I give Zbigniew Brzezinski full credit for not beating about the bush.
He is prescient in predicting the rise of Ukraine and China. Zbigniew Brzezinski does not give space to India, except to state that India’s ambitions outweigh its capabilities: a sobering thought for Indian policy makers. Zbigniew Brzezinski is clear-sighted: he is aware that America’s dominance will not last forever. However, I doubt that he could have predicted that the slide would happen so soon after the book’s publication. show less