Valentin Rasputin (1937–2015)

Raszputyin az orosz falu, a szibériai tajgavidék krónikása, ez két könyv után látszik. Szereplői technikailag olyan messze vannak a civilizációtól – egy napig kell vonatozni, amíg a „városba” érnek! –, hogy hozzájuk képest Móricz tanyalakói hovatovább erzsébetvárosi hipszterkolóniának tűnnek. A regény alaptörténete pont ebből a távolságból fakad: Marija elvállalta a falusi boltocska vezetését, aztán jön a revizor, és horrorisztikus hiányt show more talál. De a revizor rendes, mert ad öt napot Marijának, hogy szedjen össze 1000 rubelt, ami technikailag azt jelenti, hogy a férj, Kuzma lót-fut a pénz után, miközben Marija hol zokog, hol kataton állapotban néz maga elé. (Hogy ez elárul-e valamit arról, hogyan vélekedik a jó Valentyin a női nem képességeiről – ebbe ne menjünk bele.) Hogy gyorsan kiemeljek két lényeges elemet a szövegből (mer' utána rohanok, sietni kell, december van, bocsi):

1.) Az egész konfliktus remekül példázza, mi volt a difi a hruscsovi gazdasági enyhüléssel: csak úgy ukmukfukk belehajítani az embereket a vállalkozói szemlélet (eleve torzított) örvényeibe, úgy, hogy azok semmiféle tapasztalattal nem rendelkeznek a pénz természetével kapcsolatban (szerintem azt hiszik, a „közgazdaság” valami egzotikus finn étel), hm, ez elég merész ötletnek tűnik. És még le is verik kegyetlenül rajtuk a törvényszerűen elkövetett hibákat*.
2.) Igazából nem is az ám a lényeg, hogy összeszedik-e azt a fránya pénzt, vagy sem. Hanem a megaláztatás. Hogy kuncsorogni kell. Szembesülni azokkal, akik letagadják, hogy tudnának kölcsön adni. Meg azokkal, akik tudnak kölcsön adni – de az meg bizonyos szempontból még rosszabb. Mert aki nem ad, az szégyellje magát. De aki ad, ahelyett mi szégyenkezünk, mert elfogadtuk.

Jó könyv, sokat elárul a Sztálin utáni Szovjetunióról, annak is a legeldugottabb sarkáról: Szibériáról. És a szibérekről. Vagy hogy nevezik őket.

* Ez amúgy ugyanaz a probléma, ami a Szovjetunió szétesése után is szétcsapta oroszok millióinak életét. show less

Háborús regény, amiben puska se dördül*, romantikus regény, amiben férj és feleség szeret egymásba – de csak akkor, amikor már egymást szeretniük lehetetlen. Guszkovot nem eresztik szabadságra a háborúból sebesülése után, ezért inkább hazaszökik asszonyához – csak ide a sarokra, Szibéria legeldugottabb szegletébe. Hősünk tudja, mit vállalt, hogy a Vörös Hadsereg kivégzőosztagai nem bocsátanak meg neki – elfogadja, hogy döntése őt még élő, de show more végső soron már halott emberré teszi, olyan Robinsonná, akinek nem egy lakatlan szigeten, hanem emberek között, de előlük örökké elrejtőzve kell ezentúl tengetnie napjait. Segítségére siet azonban felesége, akivel egymásra utaltságukban végre-valahára megtalálják azt, amit az elején valahogy elszalasztottak: az egymás iránt érzett szerelmet. Kiváló alapötlet, húsbavágó morális problémák egy fantasztikus háttér – a szibériai táj – előtt, az pedig külön öröm, hogy Raszputyin hanyagolja az ítélkezést: megengedi az olvasónak, hogy ő mentse fel vagy bírálja meg a szökevényt. (Mondjuk hozzáteszem, kőszívűnek kell lennie annak, aki elítéli Guszkovot – a háborút, azt igen, azt érheti vád.)

Csak. Sokat gondolkodtam azon, hogy a könyv hosszas párbeszédei férj és feleség között vajon azért idegesítettek-e, mert hosszasak, vagy azért, mert tegnap kora (túl kora!) reggel oviba menet egy egész komoly vitánk volt Emma lányommal egy elázott, de számára még így is érzelmileg központi helyet betöltő szoknyaruha körül, meg amúgy is: az a hülye eső**, és még a bakancsom is átázott, és így bumlizni fel-alá az 56-oson… No mindegy – összességében ezek voltak azok a körülmények, amik a könyv zömének olvasása során hatottak rám. Kérdés tehát, hogy bennem volt-e a hiba, vagy a könyvben. Arra jutottam, hogy is-is. A négy csillag azért jár (járna négy és fél is, ha lenne) – már csak a páratlan Szibéria-ábrázolás miatt is.

* Jó, dördül. Lelőnek benne egy vadkecskét, sőt egy fenyőrigót is. De így jobban néz ki a mondat.
** És hülye apa, aki nem jött rá időben, hogy a hosszú szoknyaruha, az eső, és a biciklizés egymást kizáró tényezők. show less

A welcome change from the usual dystopian Russian fare, this book has some of the most beautiful pastoral writing I have encountered in many years; who would have thought Siberia could be described as such an idyllic and beautiful place. Also unlike many Russian novels, the characters are endearing and warm, taking care of each other physically and emotionally during a stressful event. Highly recommended for the great writing- I never give five stars!

Валентин Григорьевич Распутин - русский прозаик, произведения которого стали классикой отечественной литературы, писатель редкого художественного дара. Его язык - живой, точный и яркий, драгоценный инструмент, с помощью которого Распутин творит музыку родной земли и show more своего народа, наделяя лучших своих героев способностью ощущать "бесконечную, яростную благодать" мироздания, "все сияние и все движение мира, всю его необъяснимую красоту и страсть…".
В настоящем издании представлены повести "Последний срок", "Прощание с Матёрой", "Живи и помни", а также рассказы "Уроки французского", "Век живи - век люби" и др. show less